Girlyscope+ (Lányos apák klubja)

 

LÁNYOS APÁK KLUBJA:

3. Túlélni Decembert

05.01.2025

                    Január elején, az első pár nap egyikén, rám mosolygott a szerencse és órákon át tudtam olvasni. Ilyen lehetőség mostanában csak nagy ritkán adatik meg. Amikor észre vettem hogy nagy pelyhekben hull a hó, már javában olvastam. A gyermekek aludtak, Mici a szemben lévő karosszékben úgyszintén. Csend volt. Megragadtam az alkalmat, gyorsan kiszaladtam a konyhába, leengedtem egy kávét, majd a könyvem társaságában, kivonultam a beépített teraszunkra. A kávét a fűtőtestre tettem és belemerültem az olvasásba. Nemsokára, halk, ám annál határozottabb, pihe-puha tappancsok körmös kopogását hallottam meg a távolból, aztán megjelent a gazdája is. Felugrott hozzám, kicsit udvarolt nekem, hozzám simult, aztán levetette magát az ölembe és onnan nézte a hóesést. Pár perc erejéig én is így tettem, közben simogattam tigrisbundáját. Gondolataim csak hamar vissza repítettek az óév utolsó hónapjaiba és kezdett élénken kirajzolódni előttem kis családunk képe az ünnepek alatt.

 

                  Mert ahogy beköszöntött a tél, úgy jött el az év legszebb hónapja is, a December. S bár sok hóban nem volt részünk, a város pillanatok alatt ünnepi fényekbe öltözött. Már október derekától ötleteltünk és gyűjtögettük a karácsonyi ajándékokat, de a szenteste beköszöntéig még így is alig értünk a lista végére. Nem beszélve arról, hogy mekkora figyelmet kellett arra szentelnünk, hogy Zselykének, aki mostmár betöltötte a két évet, pont olyan varázslatos, sejtelmes és bámulatos legyen, mint amilyen nekünk is volt gyerekkorunkban. Nem is gondoltam bele abba, hogy majd milyen nehéz lesz nem beszélni arról, amit a kis antennák azonnal és specifikusan rögzítenek és felfognak. Ez az időszak nemcsak Zselykének, hanem nekünk szülőknek is újdonság volt és emberpróbáló. Egy újabb kihívás volt a számunkra, Zselykének pedig egy újabb élmény, melyben képzeletének határmezsgyéjét majd kitágíthatja.

                    Mivel Mikulásból idén is annyi volt, mint kaka a harctéren, úgy gondolom, hogy ezt az anomáliát, évről-évre, egyre nehezebb lesz megmagyarázni a gyerekeknek. Régen, a mi időnkben, még nem volt divat "megmutatni" a Mikulást, a fantáziánkra volt bízva, hogy mit láttunk és mit hallottunk aznap este. A csengő hangja pont elég volt ahhoz, hogy elszabaduljon a képzelet. Most viszont a mikulások, nem titokban jönnek el, hanem végig vonulnak a városon, és ha már nem lennének elég feltűnőek így is, minden évben evolválódnak,  pár éve motorokat is szelídítenek. Már csak az a kérdés, hogy mikor jön el az ideje a holografikus mikulásoknak és hogy a szülök még meddig tudják óvni és mesékbe ringatni az ártatlan gyermeki lelkeket. Hiszen a hit buboréka oly törékeny és visszafordíthatatlan, mint díszes, csillogó üveggömbök a csúcsdísz égisze alatt.

                    Mivel hosszú évek óta most először kellett újra hinnünk a Mikulásban, próbáltunk mindent úgy csinálni, hogy a lehető leghihetőbb és legvarázslatosabb legyen Zselyke számára. Persze aznap reggel, még mi magunk sem gondoltuk, hogy a Mikulás nekünk is készült egy nem várt meglepetéssel, amire egyikünk sem számíthatott. A nap közepén, Zselyke magára zárta a házat. Soha ne hagyjatok kulcsot a zárban. Mindenki más házon kívül volt. Én dolgoztam. Ágnes, Szofi és Mici a szárítóban teregettek. Minden esetre, nagy lehetett a riadalom, amikor kiderült, hogy se ki, se be. Zselyke nem nyitott ajtót, megijedt és sírni kezdett. A zárban kulcs volt, így a pótkulccsal nem jutottak semmire. A teregetés igen komolyra fordult és fel kellett hívni a segélyszolgálatot. A tűzoltóság pedig nem sokat teketóriázott, betört az otthonunkba. Igen, így indult a december és a meglepetések mikulása. Bár enyhén szólva is elég feszkós volt a délutánunk, a Mikulás végül hozzánk is ellátogatott. Lefekvés előtt, Zselyke kekszet és tejet készített ki a nagyszakállúnak. Már napok óta meséltünk neki a Mikulásról, s bár nem tudta, hogy mire számítson, nagyon várta. Aztán, amikor már szinte vége volt az esti mesének, csengő hangja szólt az előszobában. Az ablak tárva nyitva volt, a keksz szőrén-szálán eltűnt és jócskán fogyott a tejből is. A kirakott, tiszta cipők pedig mind megteltek ajándékokkal. Felhőtlen volt az öröm. A nap viszontagságaiból pedig pont a meglepetés ereje tudott mindannyiunkat kizökkenteni.

                    Ahogy teltek a napok és egyre közelebb kerültünk az ünnepekhez, az ablakokban kezdtek megjelenni az időnap előtt felállított első karácsonyfák, melyek már az ünnepek előtt elkezdték elhullatni tűleveleiket; a sablonos, futószalagszerűen legyártott családi fotók és klisék, melyek alapján idén is úgy tűnt, mintha mindenki ugyanott lakna és együtt örülne a közös háttérnek; és nem utolsó sorban a szokásos vásárlási láz, amikor már nem tudjuk, hogy még mit lehetne venni a tavalyi, láncos toronyóra után. Amíg mi próbáltuk átverekedni magunkat az ünnepek előtti beszerzőlistán, addig Szofi ügyesen növöget, közben belépett a három hónapos régiségbe, mosolyog, már rutinosan keresi a szemkontaktust és ha nem foglalkozunk vele, azonnal felhívja magára a figyelmet. Zselyke kapott egy adventi naptárt, melynek angyalváró zsebecskéi vannak, mesélünk neki, egyre többször említsük az Angyalt, néha akkor is ha már túlzásban csintalan és átesett annak a bizonyos lónak a túloldalára.

                    Egy héttel az ünnepek előtt, elutaztunk Marosvásárhelyre, hogy egy új karácsonyi vásárral bővítsük a gyűjteményünket. Ez nálunk már amolyan családi hagyomány, minden évben más várost látogatunk meg. De már kellett egy kis kikapcsolódás, ami végül is a vártnál sokkal jobbra sikeredett. Itthon pedig örömujjongva várt a központi körhinta, hálát adott istennek a még be nem szerzett ünnepi fenyő és már lelki szemeimmel láttam, ahogy éheznek a vendégek, hisz az ebéd hozzávalóinak megvásárlása még váratott magára. Utolsó előtti nap, megvettem a három méteres díszfát, amit már féláron kínáltak, hogy szabaduljanak tőle. A legjobb üzletet kötöttem és bármire megesküdnék, hogy évek óta nem volt ilyen szép és szabályos fánk. De hogy a szerencsém valószínűleg ekkor tájt hagyhatott el, az teljesen biztos, mert két sütőtökért és egy gesztenyepüréért a fél várost bejártam. Altatás után pedig még sebtiben feldíszítettük a fát és teljes ünneplőbe öltöztettük a lakást. Amennyire pedig rettegtem attól, hogy Mici majd megkoppasztja a fenyőt, pont annyira hidegen hagyta a dolog, lefeküdt az egyik karosszék alá és elszenderedett.

                    A 24-dikei terv az lett volna, hogy egészen estig, amíg jön az Angyal, Zselykét kizárjuk a nappaliból. Gondolom sejtitek, hogy ez mennyire sikerülhetett. Úgyhogy jól figyeljetek, idén karácsonykor, az Angyal minálunk kezdett. Zselyke fél hétkor ébredt, és nekünk az Angyal pontosan fél hétkor jött el. De amíg Zselyke örült, vele örültünk mi is, csodáltuk a fát, a gömböket, az égőket és azt a rengeteg ajándékot, amivel elhalmozott az Angyal bennünket. A spontaneitás varázslatos volt, és még pont elég korán ahhoz, hogy sötétség legyen, a fenyő ragyogott, Zselyke ugrált örömében és megnézegette a karnyújtásnyira lévő gömböket, de nagyon vigyázott rájuk és egyet sem törött el. A nap ujjongással, örömökben, rengeteg rácsodálkozással, vidámságban telt el. Közben az ebéd is kész lett és a nagyszülők is megérkeztek.

                    Mivel az ünnepek sosem a pihenésről szólnak, így idén karácsonykor is meglátogattunk mindenkit és ugyanúgy mindenki meglátogatott minket. Aztán jöttek és mentek az egymást váltogató munkanapok és ünnepnapok, hogy már sokszor nem tudtam eldönteni hétfőt írunk-e vagy pénteket. Szerencsére ez csak nekem volt gond, a gyerekek ebből a legfontosabbat szűrték le: örültek annak, hogy itthon vagyok és velük lehetek. Így repült el az idei csonkahét és jött el az év utolsó napja. Ezen a napon csak megpihentünk, hosszú, tartalmas év volt. Megnyitottunk egy hat hónappal ezelőtt kapott uzlinai pezsgőt, majd az új esztendőre ezzel koccintottunk.

o-o-o-O-o-o-o

LÁNYOS APÁK KLUBJA:

2. Hogyan kezeld a "sárkányaidat"?

01.12.2024

                    Akinek van már legalább két gyerkőce a fészekaljban, az minden bizonnyal egyet ért azzal a megállapítással, hogy életünkben az énidő és a privát szféra ritka nagy kincs és eszmei értékét aranyárban mérjük. Csak hogy azok is értsék, akik még nem hús-vér szereplői ennek a kivételes miliőnek, hadd szemléltessem pár lényegre törő mozzanattal hétköznapjaink útvesztőjéből: a nyolc óra alvás nemhogy egyben, de még összesen sem jön ki, s bár a nyolc óra a javasolt, az öt-hat órának is tapsoló fülekkel örülünk; a nyugodt étkezéseket már régen elfeledtük, édes álom leng felettük, este már az ebédre sem emlékszünk, hisz mindvégig a levessel próbálkoztunk, hogy a gyermekbe valahogy belekönyörögjük, ő közben kiválóan gyakorolja a nemet, s ha kell, hetedhét országon túl jár, messze elszelel; a legjobbat pedig a végére hagytam, reggelente fürdőben egyedül lenni luxus, ha becsukod az ajtót, rád töri, ha bezárod, üvölt, ha beengeded csend van, kislányod az öledben csücsül, férfi létedre ülve pisilsz, s hogy old egy picit a feszült hangulatot, megkérded tőle, hogy aludtál az éjjel, ő pedig készségesen és mosolyogva válaszolja hogy jól, teljesen kipihenten.

                    Este, hattól hétig, csend van. Ilyenkor megy Grizzy és a lemmingek. Igaz, hogy 6 pluszos rajzfilm, de ugyanúgy leköti a gyermeket 6 év alatt, mint engem 30 felett. Ilyenkor iszom meg a lehető leggyorsabban a kávét, nehogy az örömperceknek időnap előtt vége legyen. Mert ha vége szakad, őrült sebességgel zuhanhatunk vissza a dackorszak feneketlen mélységeibe. Sokszor úgy érzem, hogy ezek a hihetetlen békeidők, Zselyke nem tudatos könyörülete lelkünk és életünk elsorvadó maradványai felett. Ilyenkor limbóban vagyunk: az ezelőtti káosz és az ezután bekövetkező között. Napközben, a káoszidőszakok gyakrabban váltogatják egymást, mint éjszakánként a jól ismert alvásciklusok. És amikor már rettegve ülnek, szorosan becsukott szemekkel a hűtőmágnesek, álmaikból is felsírva a remegő gumifa levelek, amikor már mindentől maszatos a tévé és folttengerben úszik az ülőgarnitúra, amikor szalad a konyha és könyvek lapjai sírnak a kicsi kezek alatt, és nem utolsó sorban, amikor már Mici is visszaköveteli békés gyermekkorát, ne mondd nekem, hogy nem szalad el a méreg és nem telik be az a bizonyos pohár?! De a legjobb, ha csak mély levegőt veszel, mert a saját gyermekedet mégsem ölheted meg. A szelíd, bájos, mindenkit megolvasztó mosoly mögül, ott vigyorognak ránk a keblünkön dédelgetett igazi sárkánykölykök. Szüleim sokszor hajtogatták, mint rossz óment: eljön majd az idő, amikor visszakapod mindezt saját gyermekeidtől. Itt vagyunk, megérkeztünk! A tinédzserkortól pedig már most borsódzik a hátam. És akkor homéroszi hévvel feltevődik a költői kérdés: mégis hogyan kezeld a sárkányaidat?

                    A probléma gyökere nem itt van, és ahhoz hogy minden értelmet nyerjen, ennél sokkal mélyebbre kell hogy ássunk. Csak a jéghegy csúcsa látszik ki az óceánból, ami pedig a felszín alatt van, első pillanatra láthatatlan. Amikor látni véljük, lehet hogy már késő. Amikor már látjuk, biztos hogy késő. Vetítsük ezt rá az életünkre. A megoldásra váró gondok és problémák egyre csak gyűlnek. Ahhoz, hogy ezeket megfelelő módon tudjuk kezelni és megoldani, kiegyensúlyozottak és legfőképpen kipihentek kellene, hogy legyünk. Ha nem így van, ingerültek vagyunk, fáradtak vagyunk, és gyakrabban hozunk rossz döntéseket. Mindezek mellett dolgozunk, onnan pedig fáradtan térünk haza minden nap. Még nem is tudtuk levedleni magunkról a napi zűrzavart, otthon máris belecsöppenünk egy másikba. Pihenni nincs idő, akkomodálódni nincs idő, így többnyire csak vegetálunk és próbáljuk a lehető legjobban túlélni a napot. A gyermekeinkkel muszáj foglalkoznunk, mert ők a mi problémáinkat nem érthetik meg. És nem is kell nekik. Amikor végre sikerül lefektetni őket, mi szülők is felszusszanhatunk, ami a napi káosz eltakarításával kezdődik és fejeződik be. Nem töltünk minőségi időt egymással és magunkkal sem, vagy csak nagyon ritkán. Ebben a mókuskerékben nem csoda, ha kiégünk és türelmünk vészesen fogy gyermekeinkkel szemben is. És most értünk el akkor oda, hogy mégis hogyan kezeljük sárkányainkat?

                    Én úgy érzem, hogy elsősorban önmagunk sárkányait kellene kezelnünk. Békébe kerülni önmagunkkal, családunkkal és persze a körülöttünk elterülő világgal. Amíg nem vagyunk magunkkal kibékülve, a környezetünk is terhes lesz számunkra és ezt egyikünk sem szeretné. Megoldást találni nehéz, főleg hogy nincs is rá egy univerzális recept, ezt az utat mindenki saját magának kell kitaposnia. Kezdetnek azonban lehet, hogy megteszi az egyszerű leszarom pirula is. Mert a nap végén nem az a legfontosabb, hogy ragyogjon a ház, még akkor sem ha tényleg nagy a kupi, sokkal fontosabb az, hogy gyermekeink egy kiegyensúlyozott környezetben nőjenek fel, egészségesen, és ne olyan családban, ahol mindenki ideges, ahol mindenki veszekszik, ahol a levegőben érződik a feszültség, mert ezek akaratunk ellenére is kihatnak gyermekeinkre és viselkedésükben is megmutatkozik. Nincs tökéletes család, így nincs olyan sem amelyikben ne lenne veszekedés. Ezek a dolgok, mind velejárói a családi életnek. De megpróbálhatjuk jobbá tenni, lassan, napról napra. Mindig csak egy kicsivel jobbá. Kommunikációval. És kommunikációval gyermekünkre is tudunk hatni. Ha rosszat csinált, őrizzük meg hidegvérünket és szidás helyet próbáljuk meg elmagyarázni neki, hogy miért nem helyes az, amit csinált. Ez nagyon nehéz. Tudom. Hisz minden nap ezzel küzdöm én is. És még arra sincs teljes garancia, hogy első adandó alkalommal megérti és elfogadja magyarázataidat. A jó hír az, hogy a jóra való nevelés, ha lassan is, de elraktározódik, rögzül. És elfog jönni annak is az ideje, amikor az ők fejükben is értelmet nyer majd mindez. Nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy kivárjuk ezt türelemmel.

                    Amíg Zselyke ellubickol a dackorszak akvaparkjában, addig Szofi csodálatosan fejlődik, növekszik és gyarapodik. Most már többnyire az éjszakákat is átalussza. Igaz, napközben nagyon éber és elég nehéz letenni. Amikor haza érek, mindig megismer, elmosolyodik, és gügyögve próbál a maga módján kommunikálni. Tiszta és szennyektől mentes még a lelke. Marianne Williamson, amerikai szerző szavait idézve: "a szeretet az, amivel születtünk, a félelem az, amit itt tanultunk." Így hát szülőkként, nincs más dolgunk, mint türelmesen nevelgetni és óvni sárkányainkat, és ha jól végeztük dolgunkat, meg fogják állni majd helyüket a félelmek világában és hasznosítani mindazt, amit tőlünk elsajátítottak.

o-o-o-O-o-o-o

L á n yos apák klu b j a :

1. Találkozások

05.10.2024

                    Általában, amikor haza érek a gyógyszertárból, Zselyke tejet szürcsöl és zenét hallgat a nappaliban. Szofi alszik, hegyen-völgyön túl jár meseországban. Ilyenkor, Ágnessel kihasználjuk a csendes percek édes örömeit és gyorsan neki látunk ebédelni. Mici, a házi tigris, már a körülőkén vár, tiszteletteljesen két melső lábára támaszkodva, és örömmel nyugtázza, hogy előkerült mindkét szolgája. Amire az asztalra kerül a leves, Szofi el kezd síni. Ágnes kihozza, hátha gyorsan tudunk még enni. De arra már Zselyke is a konyhában terem és követeli, hogy őt is vegyük fel. Miközben próbálom elmagyarázni Zselykének, hogy kistestvére még pici és nagyon sír, azért vesszük ölbe, arra Szofi még jobban el kezd sírni, Zselyke megtorlást nem tűrő hangon felém nyújtja két kezét és egyre hangosabban követeli a jussát, a gáztűzhelyen el kezd sípolni a tejfőző, a nappaliban Benson Boone üvölt a hegytetőről, Mici pedig kitágult pupillákkal, fejvesztve menekül a konyhából, az öngyilkosság feloldozó gondolatával. Így indul nyugodt délutánunk és a tökéletes ebédek csimborasszója.

                    Az év első fele, igen csak tartalmasra sikeredett. Éppen hogy csak  elkezdődött a május, elképesztő elánnal vetettük bele magunkat az idei vakációs szezonba. Mostmár négyesben, fullba rakott csomagtartóval. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de másfél hónapig tartott utazásunk, aztán ahogy végre haza keveredtünk, belevetettük magunkat egy nagyszabású lakásfelújításba. Amire a renoválás véget ért, beköszöntött a szeptember és megszületett második kislányunk is, Szófia. Azt mondják, hogy a második gyermeknél már sokkal lazább a szülő, hiszen már tudja, mi a dolog csíziója. Nálam ez egészen másképp alakult, én sokkal többet izgultam és aggódtam Szofi magzatléte alatt, mint eddig elé bármikor Zselykével kapcsolatosan.

                    Ahogy pedig beköszöntött az ősz, eljött az ideje egy újabb utazásnak. Szeptember 2-án, hétfő reggel, nagy pocakkal és tele bőrönddel indultunk el a kórházba. Bár aznap a szülészeten nagy volt a készenléti állapot, hisz nem kevesebb, mint hat szülés volt programon, szerencsére a sorban másodikként estünk túl a császármetszés folyamatán, megmenekülve egy egész napos várakozástól. Na annak az apukának mondják, hogy hétfőn még a fű sem nő, amelyik reggeltől várta, hogy a gyermeke megszülessék és a felesége délben még sorra sem került. Ez a szülés egyébként nekem is tartogatott meglepetéseket: betekintést nyerhettem a színfalak mögé és már a születés első pillanataiban láthattam Szofit. Erről azonban itt ennyit, ezeket az édes pillanatokat szeretném inkább magamnak megtartani.

                    Amikor aznap délután beléptem az ajtón, és Zselykével kettesben maradtunk az elkövetkező három napra, kezdett tudatosulni bennem, hogy családunk egy újabb taggal bővült, egy újabb dimenzióba léptünk és gyermekszám szempontjából elkezdődött az életünk második etápja. Erre a három napra úgy tekintettem, mint egy felkészítő edzőtáborra, vagy akár a főpróbára a premier előtt, amely alatt Zselyke majd tudattalanul berodál és felkészít a közeljövő viszontagságaira. Annak ellenére, hogy tartottam ettől a pár naptól, nem mondtam senkinek. Az eredménye pedig az lett, hogy egy sokkal szorosabb és bensőségesebb kapcsolat alakult ki kettőnk között. Hogy segített-e a felkészülésben? Nem igazán. Mert arra, amit az elkövetkező hetek hoztak és tartogattak számunkra, nem igazán lehetett tudatosan felkészülni.

                  Csütörtökön délben, azaz három nappal Szofi születése után, végre haza hoztam kis családom hiányzó láncszemeit. Zselykének, a nyár folyamán végig meséltünk a pocaklakóról, a kistestvérről, aki hamarosan megszületik és akit nagyon kell majd mindannyian szeressünk. Az átmeneti három napban, főleg mivel Ágnes sem volt itthon, sokszor magyaráztam neki, hogy anyuci a kórházban van, mert megszületett Szofi és hamarosan mindketten haza jönnek. Hogy pontosan ő mennyit is értett meg ebből az egészből, azt nehéz lenne kitalálni, de az első reakciója felettébb pozitív volt és nagyon bíztató. A nagy találkozás mindenki számára tartogatott meglepetéseket. Most így egy hónap távlatából is tisztán emlékszem arra, hogy amikor haza értünk, Zselyke aludt és sírva ébred. Az a fajta sírva ébredés volt, amikor az egész világra haragszik az ember. Tudtam, hogy egy valamivel biztosan meg tudom vígasztalni, így elárultam neki, hogy haza jött anyuci és Szofi. Egyből felderült az arca, elálltak a könnyei, hihetetlen izgalom lett urrá rajta, kezébe nyomtam egy kis ajándékszatyrot, amibe előzőleg valami apróságot vásároltam, direkt erre a célra, hogy majd ő személyesen adja át Szofinak és hagytam hogy megtalálja és felfedezze a legnagyobb csodát a világon. Nagyon örült neki, egyből oda ült hozzá, simogatta, megpuszilta. A spontán kialakult szerelem véget nem érősdi volt. Hogy Miciről is ejtsünk pár szót ebben a rózsaszín puszifelhőben, számára nem volt ennyire szívmelengető a történet. Szerintem az fogalmazódott meg benne a leghamarabb, hogy harmadosztályúvá zuhant a fontossági sorrendben, így az elkövetkező napokat alvással töltötte, hogy elkerülje a konfliktusokat, evésidőben pedig még többet nyávogott, hogy éreztesse velünk, még ő is itt van, és hogy egy királynak továbbra is szüksége van a szolgáira.

                    Szófia, egy kis teltarcú, hatalmas szemeivel ránk tekintő, hajasbabaként robbant be mindennapjaikba. Mivel nagyobb súllyal született, mint Zselyke, hamar megkapták a kilépőt a kórházból. S bár egy kicsit még sárga volt a bőre, az elkövetkező egy hétben teljesen kitisztult. Csak most látszott igazából a különbség, hogy Zselyke milyen nagy lett és hogy Szofi mellette milyen pirinyó! Alig mertek megfogni és kezemben tartani, attól féltem, hogy menten összeroppantom. Inkább csak hosszan elnézegettem és ha szerencsém volt, viszonzásul egy kis mosolygással is megajándékozott.

                    Az elkövetkező két hét mindenkinek az alkalmazkodásról szólt, az életünkbe becsöppent szép új világhoz. Egy kicsivel nehezebb lett, egy kicsivel bonyolultabb. Gondolom most ezt persze utólag, az első napokban egészen más volt a véleményem róla. De szép lassan akkomodálódtunk az új körülményekhez, mint a szélsőséges hőingadozáshoz, a sivatagi utazó. Zselyke végtelen szeretete Szofi iránt át-át csapott szeszélyes féltékenységbe és ezek a fázisok olyan gyorsan váltogatták egymást, hogy felkészülni rá nem igazán lehetett. Egyik percben puszilgatta és labdázni akart vele, a másik percben már hozzá ütött vagy rá dobta az egyik babáját. Igazi drámakirálynő vált belőle. A rá fordított kevesebb figyelmet pedig folyamatos ölbevevéssel próbálta pótolni, amelynek legnagyobb részét én szenvedtem el, hiszen az utóbbi időkben apafüggő lett.

                    Szofi születése előtt rendszeres beszédtéma volt itthon, hogy ki hogyan fog aludni az ősz eljövetelével. Végül a különalvás mellett döntöttünk, ez Zselykénél is bevállt. Így amig Szofi és Ágnes beköltöztek a gyerekszobába, addig Zselyke megkapta magának az egész nappalit. Én maradtam a hálóban, édes kettesben a macskával. Mindenki nyugodtan alhatott, senki nem zavart senkit. A két gyermeket pedig megoszottuk egymás között Ágnessel: ő Szofival foglalkozott éjszakánként, én pedig Zselykével. Ez így zajlott elméletben, de az első napok hihetetlenül fárasztóak voltak. Egyrészt mert Szofi éjszakái felcserélődtek a nappalokkal, másrészt mert Zselyke is nyugtalanabb volt az új ágyikóban. Aztán megszoktuk, mint minden egyebet, mára már rutinos problémamegoldókká fejlödtünk az éjszakai vizitekkel szemben. Ami pedig igazán meglepő, és erre pár napja döbbentem csak rá, hogy paradox módon többet alszom, mint mielőtt Szofi megszületett. Hogy hogyan lehet ez? Hamarább lefekszem, mert nem tudom, hogy mit hoz az éjjel. Így kvázi többet pihenek, mint amikor éjjelekbe nyúlóan olvastam a regényeket. És ez nem jelenti azt, hogy most nincs időm az olvasásra, egyszerűen csak átprogramoztam más időszakokra, amikor a lányok nincsenek itthon, vagy éppen alszanak. Zselyke nappali hiperaktivitását, amiben mi felnőttek nagyon gyorsan elfáradunk, még nehéz kezelni, de lassan erre is találunk megoldást, az idő lassan mindent kialakít.

                    Tény, hogy két gyermekkel sokkal nehezebb minden, én mégsem panaszkodom. Mert a gyermekvállalás szerintem nem erről szól. Így elítélem azokat a szülőket, akik frusztrációjukat abban élik ki, hogy másokat ijesztegetnek. Vannak tipikus szülők, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy elmesélhessék, hogy milyen nehéz két gyermekkel az élet. És akkor még elvárjuk, hogy a fiatalok felváltsák családalapítással a nyugodt életüket. Én sem azt mondom, hogy könnyű, mert nem az, akár hogy is matekozunk, de ne felejtsük el, hogy a gyermekeket mi szülők vállaltuk és már születésük előtt is tisztában voltunk azzal, hogy nem lesz egy sétagalopp. A jó hír pedig az, hogy a rossz emlékek előbb vagy utóbb elvesztik fényüket és megfakulnak, idővel pedig örömmel nosztalgiázunk rajtuk, mert megszépülnek eszenciájukban.

                    Az elmúlt pár hét minden szempontból a találkozásokról szólt. Részben a szó szoros értelmében vett fizikai találkozásokról és egymásratalálásról, másrészt a lelki folyamatokról, az új élményekkel való találkozásról vagy éppen a nem várt kihívásokkal való ismerkedésről. Ezek a találkozások pedig a mai napig sem értek véget, állandóan találkozunk félúton, legtöbbször egymással, de nagyon sok esetben önmagunk ördögével is. És hogy mit hoznak majd az elkövetkező hónapok? Ezt nehéz lenne megjósolni. De egy dolog teljesen biztos, a babanapló nemsokára újra jelentkezik. És hogy hogyan? Hát természetesen apaszemmel!