Babyscope+ (Babanapló apaszemmel)

Babanapló apaszemmel:

12. Avagy egy zsák bolha története

- 15.09.2024 -

          Lócival még gyermekkoromban ismerkedtem meg, amikor édesapja versével szavalóversenyre jelentkeztem az iskolában. Akkori világomban, az óriássá vált Lóci, csak egy izgalmas, fülbemászó kis vers volt, színültig töltve mögöttes tartalommal. A mögöttes tartalmat még csak értettem, de átélni nem igazán tudtam. Kívülállóként nagyokat mosolyogtam rajta, tetszettek az elkövetett csínytevések. Mókás volt minden egyes sora. Most azonban, felnőttként, apaszemmel, egészen másképp élem meg ezeket a valóságossá vált, sokszor az idegeinken táncoló csínytevéseket.

          Amióta Zselyke magabiztosan jár-kel a lakásban, valóságos lelki terrort folytat irányunkba. Erre az egyik legjobb példa, az éjszakai vizit. Reggelente, amikor kipihenten és kielégülten ébred, bájosan, mint a legszeretetreméltóbb kislány érkezik és mosolyogva üdvözöl, hogy: Szia! Ellenben az éj leple alatt, amikor mindenki az igazak álmát alussza, teljes fegyverzetben átcsörtet a hálószobába és ellentmondást nem tűrő hangon követeli a tejet. Ilyenkor tudjuk, hogy a helyzet véresen komoly, nincs kec-mec, ennek a hangsúlynak a fele sem tréfa.

          Életünket felváltotta a rend és a rendetlenség örökös körforgása. Ha valamit, valahol elpakolsz, szinte biztos, hogy azonnal keletkezik is egy újabb kupi. Mert hát az egyensúly fenntartása, minden körülmények között, az első és a legfontosabb. Ha éppen nem az előszobai tükör jár táncot a falon, akkor minden bizonnyal az elektromos kandalló gombjai kerülnek végveszélybe. A könyvek, a nippek és a képkeretben figyelő pillangók mind rettegésben élnek, a citromfa egyetlen citromjáról ne is beszélve, amelynek a nyaka a nap huszonnégy órájában mindig véres. És ez csak néhány dolog, amelyek között nem említettem az üvegasztalon való ugrálást, a televízió képernyőjének tapogatását és a vécé kagylóba bedobigált különböző tárgyak esetét. A sebessége pedig rendkívüli: amire kimondom, hogy ne mássz fel az asztalra, a túlsó oldalon, már lábaival a levegőben kapálózva, ereszkedik is lefelé…

          A konyha egy igazi harctérré változott az otthonunkban. Mióta Zselyke el tud szaladni, el is szalad. Ezt igazából már az utazásaink alatt is tapasztaltuk, hiszen rutinos gyerekvadászokká fejlődtünk a főétkezések ideje alatt. Az akaratosság, a hiszti és végtelen időkig elhúzódó tagadás és ellenszegülés uralmuk alá hajtották mindennapjainkat. Ha csak fele ennyire jól művelné az evészet művészetét, bizisten, egy szavam sem lenne, de amikor asztalhoz kell ülni, nem kell neki semmi, kínálhatjuk bármivel. Eszik, ha éhes, nem kell erőltetni, mondják, de a szülő csak annyit lát ebből az egészből, hogy a gyermeke megint nem evett egy árva falatot sem. Így ér véget minden egyes nap, természetesen Mici felügyeletével, aki hűségesen helyszínel, minden földre esett falat esetében. Legalább a macska nem hal éhen.

           Mici és Zselyke különleges kapcsolata mindig újabb és újabb szintekre lép. Nem meglepő módon, evésidőben vannak a legnagyobb összhangban. Ilyenkor valósággal tandemben mozognak az asztal körül. Most hogy Zselyke már nagyon sok mindent megért és összerak, sokat játszanak együtt. Micinek számos egérkéje és labdája van, amelyeket Zselyke eldobál, Mici pedig készségesen szalad utánuk. Nyilván a mi kis házi kandúrunknak sincs mindig kedve a mókához, hiszen macskából van, sokat alszik, ilyenkor pedig össze-össze akaszkodnak. És talán ezt a legnehezebb elmagyarázni kislányunknak, hogy Mici nem egy plüssmaci, amit egész nap lehet gyámbászni, hanem egy hús-vér állat, és komoly végkimenetele is lehet egy ártatlan játéknak induló, de katasztrófában fulladó összebalhézásnak. Mondják, hogy a medve nem játék, no de a macska farka?

          Az egyeduralomnak azonban lassan vége, hisz pár napon belül, Zselykéből nagytestvér lesz. Mici bizonyára már megszokta, hogy legtöbb esetben nem ő az első. Már beletörődött abba, hogy néha elfelejtünk enni adni vagy éppen kevesebb törődést kap. Ezeket a mulasztásokat persze előbb vagy utóbb háromszorosan is behajtja rajtunk. Zselykével kapcsolatosan azonban vannak aggályaim: szeret a középpontban lenni, a végtelenségig akaratos, egy igazi színház vele az életünk. Meséltünk neki a kistestvérről, örül is neki nagyon, csak abba még nem gondolt bele, hogy osztoznia kell majd vele a főszerepen és a királyságon. Aggályaim mellett azonban bizakodó is vagyok és hiszek abban, hogy a benne felhalmozódott energia nem a féltékenységben teljesedik majd ki, hanem sokkal inkább a szeretetben, az odaadásban, a gondoskodásban, húgocskája felé.

o-o-o-O-o-o-o

Babanapló apaszemmel:

11. Nyakig a természetben

- 12.06.2024 - 

     Ahogy beköszöntött a május és vele együtt a már régen elfeledett jó idő, leraktuk Micit a mamapanzióba, bepakoltunk az autóba, magunk mögött hagytuk a városi élet zavaró világát és felmentünk a fenyvesekkel körülvett Hargitára. Szelterszbe utazni számunkra olyan, mint kihúzni egyik kábelt a konnektorból. Ilyenkor, ha csak ideiglenesen is, de szakítunk a külvilággal, átadva magunkat a természet különleges kis csodái által okozott aprócska örömöknek.

     Zselyke, a kislányunk, nemrég töltötte be a másfél évet és számára ez volt az első olyan kirándulás, amelyiken rácsodálkozhatott, értelmezhetővé válhattak számára a világ miértjei és hogyanjai, és mindezek mellett élvezhette is ezen rejtélyek izgalmakkal teli megfejtését az ő sajátos gyermeki módján. Kezével tapintotta a füvet, a köveket, a homokot, kedvére mászkált, tipegett ide-oda, járkált és szaladgált az udvaron. Elképesztően nagy volt az öröm! Lubickolt a temérdek új hang és a rengeteg vizuális impulzus között. A sok tanító mese, amelyeket hallott tőlünk, a számtalan játék, melyek az állatokat és növényeket voltak hivatottak megismertetni vele, ezáltal most mind értelmet nyerhettek. Az elméleti tudás a gyakorlatba való beültetése, gyermeki szinten. Utazásaink során, a mi világképünk is alakul az által, hogy megtapasztaljuk, nem mindegy valamiről olvasni vagy valamit átélni, tapasztalni, saját szemünkkel látni. Bizonyára Zselyke világképe is szép lassan formálódik, alakul. Ő még csak most csöppen bele abba a korszakba, amikor nemcsak felismer és megnevez dolgokat, hanem látja köztük a kapcsolatot, következtetést von le, egyre szebben összeáll a puzzle az okos kis fejében.

     Szelterszen pont ez volt a jó. Nem terelték el figyelmét a tompító, butító technikai eszközök, mint például a televízió, a távirányító, a mobiltelefon, melyek mindent a szemünk elé tárnak, agyunk pedig elindul az elsatnyulás felé, a képlékenység teljes hiányában. Zselykét a tudtán kívül nyűgözte le a természet és a friss és éles levegő súlyától zuhant álomba minden áldott este.

     A természetben tett kalandok és felfedezőutak egyébként rengeteget segítettek a járásban. A szelterszi út előtt, csak kisebb távokat tett meg egyedül, de még így is bizonytalan volt és félt, viszont most ráébredt arra, hogy ha próbálkozik és nem adja olyan gyorsan fel, messzebbre eljut és többet tapasztal. Zselykét pedig hajtotta a kíváncsiság. Azóta pedig kiválóan boldogul, egyre ritkábban riad vissza, bátran veszi az akadályokat.

     Számtalan történetet hallottam már arról, hogy egy nyaralás vagy egy több napos utazás, mely kicsit kimozdítja a gyermeket a komfortzónájából, elképesztően gyors változásokat idézhet elő bizonyos területeken: például a gyermek könnyebben tanul járni, hamarabb lesz szobatiszta. Ezeket eddig csak amolyan mendemondáknak tartottam, de mégis van valami igazság alapja a dolognak. Zselyke azóta jár, erősödött a lába, jobb az egyensúlya és egyre ügyesebb lesz.

     A természettel való ismerkedés pedig nagyon fontos. Életünk nagy részét mesterséges környezetben éljük le, így nem csoda, ha a gyermekek csak képernyőről vagy éppen a konyhából ismerik például az állatokat. Egy torz kép alakul ki bennük, ahogy a lila milka tehénnel kapcsolatban is. A tapasztalatok által megszerzett tudás egy életre szól. Rácsodálkozni a patak csobogására, üldözőbe venni a hangyákat és nyakig koszosnak lenni, nem rossz dolog, sőt azt jelenti, hogy a gyermek jól van, virgonc és tökéletesen jól érzi magát az adott környezetben. Nem kell steril burokban tartani, hagyjuk hogy felfedezze a világot. 

     Zselyke most éppen abban a korban van, hogy mindent a szájába vesz. Ez egyfajta ismerkedés a tárgyakkal. Mindent megnyalogat, mindent megkóstol és amit nem látunk, azt lehet, hogy meg is eszi. Valószínűleg minden szülő rémálma, hogy vajon ma mit nyel le a gyermek? De ha jól belegondolunk, ez sem egy kimondottan rossz dolog. Ahogy mondják, egy kis emésztő nem árt. Erősödik az immunrendszere. És egy kierősödött immunrendszer sokkal ellenállóbb lesz majd a fertőzésekkel szemben. A túlzott higiénikus környezet pedig nagymértékben hozzájárul a gyermekkori allergiák kialakulásához.

     Három nap bőségesen elég volt ahhoz, hogy ne ismerjünk rá a gyermekre, és nem azért, mert annyira ügyes lett, hanem mert úgy járt, mint a kemencébe bújt Kis Bence. De sok új élménnyel gazdagodott és őáltala mi is. Boldog volt és felhőtlenül vidám. Számunkra pedig ez volt a legfontosabb. 

o-o-o-O-o-o-o

Babanapló apaszemmel:

10. Még nem beszél? Még nem jár? Nem, de

 már prímán hegedül és most tanul zongorázni!

 - 24.01.2024 - 

            Minden áldott reggel, mielőtt a gyógyszertárba indulok, Zselyke már ébren van és megrendíthetetlen jókedvvel, viháncolva, éles, gyermeki kacajjal dübörög át a házon. Majd kicsattan a boldogságtól! Nem is léphetnék ki jobb hangulatban a lakásból. A küszöbről még integetek neki, ő már várja, majd azt mondja pá-pá és hadonászva visszainteget. Meglepő módon jobb kézzel, annak ellenére, hogy anyja-apja balkezes…

 

            Kislányunk, novemberben betöltötte az egy évet. Ez lett az év legnagyobb eseménye, meg is ünnepeltük rendesen. Zselyke örömmel ízlelgette első tortáját,a nappalinkat pedig azóta is cicás lufik ostromolják szüntelen. Ez természetesen nem véletlen, hisz Mici miatt, tombol nálunk a cicaőrület. Mondhatni ez nálunk a módi és kislányunk első szava is mi más lett volna, ha nem a cica? Bárhol meglát egyet, legyen az a házi kandúr, egy játék vagy meséskönyv, azonnal összecsapja két kezét és boldogan mondja, cica-cica! Most, hogy már nagyon gyorsan mászik, Mici sincs biztonságban, néha beáll a játékba, szó szerint kergetőznek, de amikor megunja, odébb áll, ahol Zselyke már nem érheti el. Evéskor azonban Mici is cinkos, a konyhai körülőkére telepedik, egészen közel az etetőszékhez, és örömmel elfogadja a falatokat, melyeket Zselyke nyújtogat neki.

            A második szó, amit megtanult és messzemenően a legtöbbet használ, az a nem szó. De bizonyára nem mondok annak újat, aki átesett már a gyereknevelés szépségein. Ez a tökéletes válasz, minden napszakban és annak minden kérdésére. Bár a nem-korszak kicsit még odébb következik, ez bizonyára az azt megelőző pre-nem-korszak. Ilyenkor kezd el a gyerekek személyisége kibontakozni, ráébrednek arra, hogy van saját akaratuk és nem-et mondhatnak bármire, csak mert megtehetik. És ezt nagy előszeretettel, a szülő legnagyobb “örömére”, meg is teszik.

            A világhálón számos cikket lehet ezzel kapcsolatosan olvasni. Mert, hogy a nem-korszakot is lehet kezelni, alakítani és ötletek százai sorakoznak, hogy miként lehet leszoktatni a gyermeket a nem szó használatáról. De kell ez nekünk? És egyáltalán bevált valakinek? Miért ne mondhatná a gyermekem azt, hogy nem? A szakértők szerint, ha azt mondjuk gyermekünknek, hogy nem szabad, egy életre szóló lelki sérülést okozhatunk ezzel neki. Nem láttam még senkit sem emiatt sérülni, komolyabb dolgok miatt viszont annál inkább. Szerintem mindannyian a szüleinkkel vívott harcban és ellenkezések sorozatában nőttünk fel, mert valamiért jól esik nem-et mondani. Később belátjuk, hogy értelmetlen volt ez a sok, felesleges erőkifejtés, de majd mind visszakapjuk ugyanezt a saját gyermekeinktől is. Éppen ezért én erre nem tekintek rossz dologként, sokkal inkább egészséges normalitásként. Mert „az élet halc, mondta a vénasszony, aki nem tudta kiejteni az r-t.” (Harcom – Karl Ove Knausgard)

            Ahogy Zselyke egyre jobban cseperedik, megtanult kúszni, mászni és most már ügyesen álldogál, a következő lépés viszont még várat magára, mert még nem jár. De akárhányszor találkozunk egy ismerőssel, nekünk szegezi kérdéseit: de még nem jár? De még nem beszél? Ilyenkor kéne spontán, valahogy így lereagálni: nem, még nem jár, de prímán hegedül és most tanul zongorázni! Ezek a teljesen értelmetlen kérdések a szülőt természetesen letörik és kétségbe ejtik: a gyermeke még nem beszél, sőt mi több, még nem is jár! Ilyenkor elfelejtjük azt, hogy minden gyermek máskor tanul meg beszélni és máskor kezd el járni is. Van, aki hajjal születik, van, aki fogacskákkal. Az ókorban az ilyen gyermekeket sámánként tisztelték. Most pedig ehhez hasonló kérdésekkel riogatjuk a rokonságot. Bizonyára nem szándékos, de a szülő tudat alatt pánikol. Szerintem túl sok időt fordítunk olyan dolgokra, ami még nincs (pedig még nem múlta idejét) és kevés időt szánunk arra, hogy értékeljük és gyönyörködjünk az alakuló, csiszolódó gyémántban, hisz sugárzik belőle az odaadó szeretet, amikor szorosan magához öleli a macit, napról napra ügyesebb, használja az eszét és milyen nagy öröm látni, hogy megtanult háttal lemászni az ágyról, és mindennek tudatában, a sikeres földetérés után, még tapsol is. „Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam”. (Michelangelo)

            Minden nap, amikor haza érek és becsukom magam mögött az ajtót, hallom, ahogy Zselyke már távolról kiabál és döng szapora kis térdei alatt a padló. Siet, hogy megnézze, ki jött be az ajtón. Amikor meglát, elmosolyodik, kacagni kezd, felettébb boldog. Leguggolok, egészen közel jön, felkapaszkodik, szorosan magához ölel. És ha nem kérem, talán még puszit is kapok!

 

o-o-o-O-o-o-o

Babanapló apaszemmel:

9. Baba a fedélzeten

 - 29.10.2023 - 

            Az úti cél kiválasztása

            Nagyon sokáig vacilláltunk, hogy hová is utazzunk idén! Mivel tudtuk, hogy Zselykének ez lesz az első hosszabb útja, nem szerettünk volna túl messzire menni és persze túllőni a célon sem. Számos desztináció megfordult a fejünkben, de végül megszületett a döntés: Bodrumba megyünk! Furcsa módon, nem ez volt az elsődleges úti célunk, sőt még a második sem, de végül Bodrum bizonyult minden szempontból a legtökéletesebbnek. Ez az üdülőváros mindössze másfél órára van repülővel és mégis egy csodás helyen, a Török Riviérán. Ez a város nem csupán egy tengerparti üdülőhely, hanem egy történelemmel, kultúrával és látnivalókkal átitatott, ókori múlttal rendelkező település. És találtunk egy olyan hotelt is, ahonnan karnyújtásnyira volt a tengerpart, a városközpont és minden más látnivaló is. Egy olyan desztinációra törekedtünk, mely Zselyke számára is a legkényelmesebben kivitelezhető. Úgy érzem, hogy sikerült a lehető legjobban döntenünk!

 

            Az utazás maga

            Mindig transzferrel utaztunk a bukaresti reptérig. Ez ideális volt számunkra: kényelmes utazás, saját autót nem kell elhagynunk a reptéren és ezzel a vezetés fáradalmait is kipipálhattuk. Ám idén minden megváltozott! A transzfer felnőtteknek tökéletes, viszont kisgyerekkel túlságosan kötött lenne, főleg hogy a többi utashoz is kell alkalmazkodni. Így saját autóval mentünk le, már csak abból a meggondolásból is, hogyha valami gond van, bárhol és bármikor meg tudunk állni. Ezúttal még szerencsénk is volt, hiszen éjszaka kellett utazzunk és mivel Zselyke nagyon jó alvó, zökkenőmentesen leértünk a fővárosba. Az autót egy parkolóban hagytuk el (erre online fizettem elő), ahonnan a személyzet pár perc alatt bevitt a reptérre. Zselyke a reptéri várakozást is jól viselte és csak az ellenőrzőkapuknál ébredt fel. A másfél órás repülés alatt végig ébren volt, de simán elfoglalta magát az ülések fejpárnáján lévő tépőzáras kis terítők letépkedésével. Egy hibát követtünk el csak, mégpedig azt, hogy egy nyalókát adtunk a kezébe leszálláskor. Ezt azért tettük, hogy ne duguljon be a füle. Az eredménye az lett, hogy a végén már mindhárman össze voltunk ragadva a nyalókával. De legalább a füle nem dugult be. A reptérről aránylag hamar kikecmeregtünk és buszos transzferrel robogtunk a szállodáig. Ezen a szakaszon már mindhárman szundikáltunk. 

            Bodrumi otthonunk 

            Két szállodát is kinéztünk magunknak. Már csak el kellett dönteni, hogy melyik a legmegfelelőbb. Amíg az egyik nagyon jó értékeléssel rendelkezett, addig a másiknak a béka feneke alatt volt. De a jobb szálloda fél km-el volt távolabb a városközponttól, összehasonlítva a gyengébbel. Ha csak ketten megyünk, bizonyára a jobb szállodában foglalunk, de figyelembe véve azt, hogy nekünk most sokkal többet fog jelenteni a közelség, így hosszas gondolkodás után, úgy döntöttünk, hogy maradunk a gyengébb szállodával. Nem döntöttünk rosszul. A Diamond of Bodrum egy 5 csillagos szálloda, ultra all inclusive ellátással, tökéletes kilátással és remek fekvéssel a lankás hegyoldalban, karnyújtásnyira a tengerparttól és a városközponttól, tiszta szobákkal és kifogásolhatatlanul kedves személyzettel. Nem tudok rosszat mondani róla. Ne higgyünk vakul a negatív véleményeknek. Igaz, babaágyat igényeltünk és egy kis kihúzhatós fotelt kaptunk, de miután átgondoltuk a dolgot, megtartottuk és nem kértünk helyette babaágyat. Hogy miért? Így nagyobb volt a tér és több hely maradt mászkálásra. Zselyke pedig most pont ezt igényli, a mászkálás fázisában van. Az étteremben minden pincért levett a lábáról, mindenki szórakoztatta, néha még túlzásban is, így ment sokszor a játék az evés rovására. Az idegenekkel való szocializálódásának azonban nagyon örültem, hisz ez azt az üzenetet közvetítette felénk, hogy nem fél, hogy barátsággal fogadja mások közeledését és ez majd nagy előnyt jelenthet neki a közeljövőben, minden társas kapcsolat terén.

 

            Városnézés babával

            Próbáltunk minden eshetőségre felkészülni, így vittünk magunkkal ernyőre összecsukható babakocsit (a repülőre ingyen felvihető) és manducát is. Mindkettőnek nagy hasznát vettük, hisz amikor aludt, manducával magunkhoz csatoltuk és szabadon közlekedhettünk, más esetekben pedig, amikor ébren volt, nagyon jól lefoglalta magát a sok újdonsággal és a babakocsiban türelmesen megült. Így többnyire zavartalanul barangolhattunk a városban, kedvünkre nézelődhettünk a bazárban és ellátogathattunk számos nevezetességhez is.

 

            Strandolás és babaúszás

            A nyaralás során, számtalan alkalom nyílt pancsolásra és fürdőzésre. Egyrészt a hotel területén lévő medencékben, másrészt a kőhajításnyira lévő Égei-tengerben. Mivel Zselyke már hónapok óta jár babaúszásra, nem félt és nagyon otthonosan mozgott a vízben. Egyébként ez fordítottan is hasznos volt, hiszen Bodrumban napi szinten pancsolt, így miután haza jöttünk, a babaúszás is sokkal gördülékenyebben ment. Egyik alkalommal a parton, egy nagyon merész és nagyon meglepő esetben volt részünk, mely a turisták segítőkészségére adott tanúbizonyságot. Zselykének természetesen tetszettek a színes kavicsok és csakhamar bekerültek a szájába. Amire bármit is tehettünk volna, egy nő kirohant a vízből és benyúlt a szájába, nehogy lenyelje a kövecskét. Úgy gondolom, a lélekjelenlétnek egy ékes példájával találkozhattunk!

 

            Útlemondási és utasbiztosítás

            Minden utazás alkalmával kötünk biztosítást. Ez egy mentőmellény, amibe jó erősen kapaszkodhatunk. Ha gyerekkel akarunk utazni, a biztosítás fontossága megduplázódik. Három féle biztosítást különböztethetünk meg: utasbiztosítás, útlemondási biztosítás (sztornó) és az összetett, mely mindkettőt tartalmazza. Nyílván a harmadik variáns a legjobb, hisz a foglalás időpontjában megkötött összetett biztosítás nyújt védelmet az utazás időpontjáig azokban az esetekben, amikor valamilyen okból kifolyólag nem tudunk elmenni a nyaralásra, továbbá a nyaralás első napjától utasbiztosítássá változik és tart a hazaútig. Így vagyunk teljesen fedve a nyaralás előtt és alatt is. Soha ne sajnáljuk a biztosítással járó pluszköltségeket.

 

            Elsősegélycsomag

            Mindig úgy csomagoljunk gyógyszereket, hogy ismerjük határainkat. Vihetünk magunkkal bármennyi gyógyszert, a legfontosabb az, hogy felismerjük a helyzet súlyosságát. Ha látjuk, hogy nem tudunk segíteni, akkor ne feszegessük a határokat és azonnal forduljunk legjobb barátunkhoz, az utasbiztosításhoz. Persze az alapfelszerelést érdemes becsomagolni, főleg ha babával utazunk. Hisz könnyen kialakulhat egy láz, egy gyomormenés, egy allergia, fogzással járó fájdalmak, napégés vagy akár egy apró sérülés. Ezekre némiképp fel tudunk készülni, de komolyabb esetekben forduljunk orvoshoz. Ami még nagy részét képezi az elsősegélycsomagnak: a pelenka, a tejpor (tejporos babák esetén) és sok-sok játék. A pelenkát úgy oldottuk meg, hogy 2-3 napra elegendőt vittünk magunkkal, majd a többit ott vásároltuk meg. A tejporral kapcsolatosan, egy nagyobb kiszerelés bőségesen elég volt egy egész hétig. A tejporváltás nagyon felkavarhatja a gyerekek gyomrát, sőt megtörténhet az is, hogy nem fogadja el az újat. Így semmiképp sem szerettük volna a véletlenre bízni! A játékok egyrészt lefoglalják a gyereket, másrészt pedig növelik a biztonságérzetét, otthonosabbá tehetjük számára a környezetet!

 

            Az igazság viszont az, hogy bármennyire is törekszünk, nincsenek tökéletes szülők, ahogy tökéletes gyerekek sem, így a tökéletes utazás is csak délibáb a képzeletben.  De nem is az a fő cél, hogy hibátlan legyen a nyaralásunk. Hibák mindig vannak, és hibáink által válhatunk mi is jobbá. A fontos az lenne, hogy ne vesszünk el a kimerítő részletekben, és próbáljuk megélni azokat az örömteli pillanatokat, amelyek ott virágzanak körülöttünk a spontaneitás fellegvárában.

 

               

o-o-o-O-o-o-o

Babanapló apaszemmel:

8. Napjaim egy joghurtban

- 28.09.2023 -

A napjaim összetettek és általában felettébb bonyolultak, így nem véletlen, hogy én vagyok a legnagyobb főszereplője a családomnak: hogy mindent az elején kezdjek, a reggelek általában rosszul indulnak, mert sírok, és nem  azért mert bármi bajom lenne, egyszerűen csak jelzem hogy tudják, én is itt vagyok, persze a szüleim kamerán követnek, azt hiszik nem tudom, és amikor rá zendítek teljes torokból, azonnal nyílik a szobámba nyíló fehér ajtó, hol anya, hol apa, de valaki mindig bejön, én pedig bájosan elmosolyodom, így kell ezt csinálni, minden gyerek tudja, és ez még csak a kezdet, ez csak a bevezetője, mondhatni ízelítője a napi rutinnak, ami folytatódik az evés ceremóniájával, amikor megpróbálnak mindent belém tömni, amit csak elbír hátán a föld, s ez nem elég, még szépen is kell ülnöm, etetőszékben, fenekem alatt fehér pöttyös piros párnával, pelerinben, hogy össze ne kenjem maga, mintha amúgy is nem úgy lenne minden nap, persze, mintha az olyan könnyű lenne, egy helyben ülni, beöltözve overálba, amikor a földön is mászkálhatnék, mert hogy most már azt is tudok, és bármit megrághatok, ami utamban találok, hisz már két fogam is kibújt, de ez senkit nem érdekel, csak a tejbegríz, a puliszka, a murok, amit ki nem állhatok, persze megeszem, közben nagyokat grimaszolok, brokkoli, amit nagyok szeretek, a kenyérhéjat, rágcsálni imádom, azt ne is mondjam, azzal mindig baj van, mert morzsálok, de hát mit tehetnék, a kenyér már csak ilyen, de tudod mi az ami nem morzsál, és mindenre jól rá kenhető, a görög joghurt, azt bármivel megeszem, jöhet a murok is, avokádó, máj turmixban, lazac turmixban, zöldségek és gyümölcsök színes tárháza, már a tojást is megeszem, sárgáját és fehérjét is egyaránt, de minden egyebet is, főleg amit a földön találok, hisz általában azok a legfinomabbak, néha Mici tálkájából is lopok, ilyenkor persze mindenki kétségbe esik, kikapják a kezemből, a szájamból a megszerzett falatokat és rohannak velem a fürdőbe kezet és szájat mosni, hihetetlen, hisz Mici is megeszi, mégsem lesz tőle semmi baja, tudom, hogy nem tehet róla, de ilyenkor bosszúból néha megkergetem, persze csak amennyire mászni birok, hisz nemrég tértem át a kommandós kúszásról a mászás könnyed ritmusára, de Mici mindig gyorsabb, így természetesen kihasználom az alkalmat, ha elkaphatom, jól marékra fogom és ahogy hanyatt-homlok menekül, narancsszínű szőrszálak tucatja landol az ujjaim között, hatalmas kincs ez számomra, de mire felnevetek és befalhatnám, anya vagy apa megint fut velem a fürdőszobába, oda a móka, és talán csak hogy bosszantsanak, anya mindig mondókázni cipel utána, gyerekes, persze én ezt élvezem, el ne mondjátok senkinek, az a sok új arc, sok versike és dallamok, mindig felvidítanak, izgalomba jövök és majd ki ugrom a bőrömből, alig tudnak lenyugtatni otthon, egész délután csak huncutkodom és kacarászom, de ami még ennél is jobban kifáraszt estére, az a babaúszás, persze fürdök otthon is, pancsolok a kádban, kacsák és mindenféle játék társaságában, de a babaúszás az más, az még izgalmasabb, igaz, néha ilyenkor is sírok, de nem azért mert félek, pancsolni imádok, de amikor új dolgokat tanulunk és nekem nem mindig tetszik, olyankor mindig szóvá teszem, ha pedig valamit nagyon jól csinálok, megdicsér a tanár bácsi, ilyenkor anya nagyon büszke rám és nagyon boldog, persze apa is, mindig vár ránk mikor megyünk haza, néha szipogok és anyáért sírok, de ez már a fáradtság jele és ilyenkor az otthoni játékokra, melyekből van bőségesen, labdák, őket nagyon szeretem, színes kockák, hát őket még jobban, de van még sok más is, könyvek, mackók és babák, na meg a táncoló béka, ezeket rendszerint széthordom az egész házban, közben még Mici játékait is kipakolom, rémülten figyel tisztes távolságból, nem igazán tudja mire vélni a dolgot, de ilyenkor nincs is már rájuk szükségem, olyan fáradt vagyok ,azt sem tudom, hol jártam, csak egy langyos tejre vágyom és egy esti mesére, mert tudom, hogy mindjárt itt a hétvége, látogatóba megyünk a nagyiékhoz, vagy ők látogatnak meg minket, néha dédiéket is megnézzük, alig várják, hogy megráncigálhassanak, máskor meg bőröndbe pakolunk, mert apa sosem nyugszik, mindig kitalál valamit és indulunk kirándulni, de ezt már nem bírom elmesélni, nagyon álmos vagyok, és ha a fejem a párnára érhet és hasra fekhetem, puha hálózsákomat magamra ölthetem, két karomat kinyújthatom, az egész ágyat átölelem, nem is kell már nekem egyéb semmi, az ágyam fölötti hőlégballon messze röpít, talán az óperenciás tengeren is túlra, ott vár rám az álmok csodálatos birodalma.

 

o-o-o-O-o-o-o

Ba b an a p ló   a pa sz e mm el:

7. A keresztelő

 - 17.08.2023 -

            Szép nyári nap volt, limonádéval oltottam szomjamat. Ahogy átvágtam a színes lufikkal feldíszített rendezvénysátron, a jégkockák összekocogtak a poharamban. Egy pillanatra megálltam a sátor küszöbén és körülnéztem. Tetszett, amit látok. Szinte éreztem, ahogy a nyári slágerek kiömlenek az udvarra, és elvegyülnek az ünneplő vendégsereg és gyerekeik viháncolásának színes kavalkádjában. Mindez, harminc nappal ezelőtt, még csak homályos elképzelés volt egy csiszolatlan tervrajz fehér palettáján…

 

            A keresztelés mindig is tervben volt: mindketten hagyományőrző, keresztény családban nevelkedtünk, és ezt szerettük volna tovább adni gyerekeinknek is. A tavaszi kirándulásaink azonban kicsit rá nyomták bélyegjeiket a szervezésre. És valljuk be, június végén, amikor már javában tombolt a rendezvényszezon, nekiállni egy keresztelő megszervezésének, kihívásokkal tűzdelt, rögös útnak bizonyult. De belevágtunk és igazából megtanultam, hogyha valamit igazán akar az ember, arra mindig talál megoldást.

 

            A helyszín kiválasztása

 

            A legnagyobb kihívást természetesen a helyszín kiválasztása okozta. Szerettünk volna egy olyan helyszínt, amely a természetben van, messze a város zajáról. Egy olyan helyszínt, amely eltér a megszokott rendezvények menetétől, szerettünk volna szakítani a hagyományos, vendéglőhöz kötött keresztelőkkel. Inkább egy laza, nyugis, kerti partit képzeltünk el, ahol a gyerekek kedvükre szaladgálhatnak és a felnőttek is ellazulhatnak, kiküszöbölve a város minden zaját és veszélyforrását. Persze mindezt mégis egy olyan helyszínen, mely biztosítani képes azokat a körülményeket, melyeket egy rendezvény lebonyolítása megkövetel. Kapja meg a kerti parti és a keresztelő közti középutas eleganciát, de mégis rurális környezetben. Tökéletes választásnak az erdő alatt elterülő Benedekmező bizonyult, 8 km-re Sepsiszentgyörgytől. Egy táborhely található itt, kis házikókkal, rendezvénysátorral, egy lovarda ölelésében. A helyszín viszont nagyon népszerű és csak egy szerencsés véletlen folytán alakult úgy, hogy felszabadult egy dátum és mi örömtáncot járva lefoglalhattuk. A helyszín most már megvolt, és maradt harminc napunk, hogy színes álmokból kézzel fogható várat építsünk.

 

            A szertartás megszervezése

 

            A keresztelő legfontosabb része a szertartás, hisz akkor válik Zselyke Isten gyermekévé, felvértezve Urunk önzetlen szeretetével és védelmével. Ennek fényében, szerettük volna a keresztelőt ugyanabban a templomban tartani, amelyben minket is megkereszteltek, és amelyben a házasságunk is megköttetett. Az egyetlen problémát csak az jelentette, hogy nem ahhoz a templomhoz tartoztunk. Szerencsére mindkét templomban rugalmasak voltak és segítőkészen álltak hozzánk, így sikerült egy délelőtti időpontot találni az egyébként zsúfolt programú Szent József plébániatemplomban, az Erzsébet park lágy ölén.

 

            A körülmények megteremtése

 

            Mivel Benedekmező egy táborhely, nincs kapacitása arra, hogy nagyobb létszámú eseményekre is biztosítson ellátást. Így mindenképp szükségünk volt egy kiszállító cégre, melyben a Tribel FF étterem és pizzéria sietett a segítségünkre, Dobolyi László képviseletében. A cél pedig nemcsak az volt, hogy egy bizonyos menüt biztosítsunk, hanem az is, hogy ezt tegyük oly módon, hogy az étkek melegen kerüljenek az asztalokra 8 km távolságból. Ezt egyébként zseniálisan megoldották, és nem csak meleg, de finom is volt minden. Az italok nagyobb részét is velük oldottuk meg, és szerettük volna, ha kerti parti jelleget ölt, így a rendezvénysátor egyik szegletében kialakítottunk egy olyan sarkot, ahol csapolt sört, kávét, limonádét és koktélokat kérhettek vendégeink. Az italok másik részét egy üzletlánc lerakatán keresztül oldottuk meg, kiegészítve az itallap felhozatalát. Sokat mérlegeltünk, és mivel az egészséges életmód hívei vagyunk, a cola alapú termékek tiltó listára kerültek, sőt mi több, nem volt semmilyen szénsavas üdítő.

 

            A tésztaféléket és az édességeket két különböző forrásból oldottuk meg. Egyrészt édesanyám segített a hagyományos édes tészták és sóspogácsák megsütésében, másrészt az Orka (kézműves édességek) biztosította a candybart izgalmas finomságaival (cake pops, cup cakes, pohárdesszertek, habcsók, kekszek stb.) és gyümölcseivel.

            Az esemény fénypontja a fagyi torta volt, melyet szintén édesanyámnak és az Aria cukrászdának köszönhettünk (különleges ízvilágáról és természetes alapanyagairól híres): egy csoki mázzal bevont, színes fagyi belsőt rejtő, abszolút nyári finomság, mely tökéletes gyógyírként szolgált ebben a nyári hőségben. A gyerekek éltek-haltak érte, és ahogy láttam, nem csak ők!

  

            Fotó, zene, díszítés és ülésrend

  

            Egy ilyen esemény úgy szép, és úgy marad meg igazán, ha meg is örökítjük, ezt valósította meg számunkra Demeter Attila. A fotózással kapcsolatosan az volt az elvárásunk, hogy a csoportképeket leszámítva, szóljon ez a nap a kreatív pillanatképekről, örökítsük meg a hangulatot, a jókedvet, az örömteli pillanatokat. A képek magukért beszélnek!

            A zenével kapcsolatosan akadt némi problémánk. Elsőre zenészekben gondolkodtunk, de nem nagyon találtunk olyan csapatot, amely megfelelt volna igényeinknek. Nem szerettünk volna mulatós zenét. Így a kerti partihoz sokkal jobban passzolt egy DJ. Ekkor jutott eszembe, hogy liceumi évfolyamtársam, Bartos Zsolt, szabadidejében lemezlovas is. Ő volt a tökéletes választás és igazi parti hangulatot varázsolt nekünk. Mivel ő sem szereti a mulatós zenét, így egyáltalán nem volt nehéz a chill-es, nyári slágerek medrébe terelni a hangulatot.

 

            Díszítés terén nem akartunk túlzásokba esni. Úgy gondolom, hogy sokszor a kevesebb több és legtöbb esetben többet nyújt, mint a túlcicomázott, mindenféle kellékek tárháza. Mivel Zselyke imádja a lufikat, inkább erre reflektáltunk és a család segítségével felfújtunk közel százat. A szépen megterített asztalokon és a vázákba illatozó fréziákon kívül nem is volt más kiegészítő.

            Az ülésrend szerintem alap dolog, mert valahogy bennünk, emberekben megvan az a rossz szokás, hogy mindannyian ugyanahhoz az asztalhoz akarunk leülni. Az ülésrendet szépen elhelyeztük a bejáratnál, az asztalokat pedig megszámoztuk.

            Meghívó és kapcsolattartás

 

            Úgy gondoltam, ahhoz hogy mindenki értesüljön minden apró részletről, találnom kell egy megoldást, egy eszközt, egy online csatornát, amely segítségével könnyen és gyorsan fenn tudom tartani a kapcsolatot a meghívottakkal. Így választottam a virtuális teret eszközömnek. Létrehoztam egy eseményt, ahová mindenkit meghívtunk. Meghívót sem nyomtattunk, hisz az esemény felületén megosztva mindenkihez célba elért. A virtuális felület segítségével tudtam közölni fontos információkat, mint például azt, hogy ez egy kültéri esemény lesz, így hozhatnak magukkal lazább ruhát, átöltözhetnek, mert az volt a célunk, hogy ne csak kívülről nézzen jól ki ez az esemény, hanem érezzék is jól magukat vendégeink. Ez még fontosabb volt a gyerekek szemszögéből: szóltunk, hogy hozhatnak játékokat, hisz az udvaron szabadon játszhatnak és szaladgálhatnak, sőt még egy játszóteret is igénybe vehetnek. És nem utolsó sorban, ezen a platformon, utólag az esemény alatt készült fotókat is mindenkivel megoszthattuk.

 

            A júliusi kánikula pedig kitartott. Csodás nap volt az ünneplésre. Zselyke, a lehető legjobb kislányként állta a sarat egész nap, a szertartás első percétől az ünneplés utolsó pillanatáig. Ott, a rendezvénysátor küszöbén, jó érzéssel töltött el, ahogy tekintetem végig szaladt a meghívottakon, a családon, a szeretteinken. Mert úgy tűnt, hogy minden úgy sikerült, ahogy azt elterveztük és nagy boldogság volt látni azt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki jól érzi itt magát…

 

o-o-o-O-o-o-o

 B a b a n a p l o'   a p a s z e m m e l :

6. Wellness & Babóca

 - 22.06.2023 - 

            Egy utazás megtervezése és kivitelezése, felnőttek számára is lehet megterhelő és sok esetben akár idegtépő is. Persze ha valaki gyakran kel útra, idővel rutinosabb lesz és a kezdeti nehézségek már olyan egyszerű kis semmiségeknek tűnnek, amelyeken sok esetben csak legyintünk. Ám mi van akkor, amikor bővül a család? Amikor a rutin édes folyású vize kiloccsan medréből és a hosszú idő alatt felállított és megszokott értékrend fontossági sorrendje mindörökre megváltozik? Ekkor veszik át gyermekünk igényei a prioritást!

            Az úti cél kiválasztása

 

            Kislányunk alvási szokásait jól ismerve, tudtuk, hogy napközben 2-3 óránál többet nem fog egyszerre aludni. Ezt persze sok minden befolyásolhatja, és ennek függvényében változik az alvás időtartama is. Így a wellness körút célállomásait próbáltuk úgy kiválasztani, hogy időben a legközelebb essenek otthonunkhoz. Ez azért is volt fontos, mert ha felébred, az autóban nehezebb az etetés, a pelenkázás és a játék, arról nem is beszélve, hogy meg kell állni, mert mozgásban lévő autóban ezek a tevékenységek veszéllyel is járhatnak. Zselyke jó kislány és végtelenül türelmes, de egy idő után ő is kijön a béketűrésből, zaklatott lesz, nyűgöl és előbb-utóbb sírás lesz a vége. Ez mindenkinek kellemetlen, főleg a gyereknek. Mindkét hotel esetében (a Kovászna-i Clermont Hotel és a Tusnádfürdő-i O3zone Hotel) az időbeli távolság nem volt több mint 40-50 perc.

            Az úti cél kiválasztásával kapcsolatosan, egy másik fontos szempont a természetközeliség volt. Szerettünk volna egy olyan közegben eltölteni azt az egy-két napot, amely nem a tömegről és nem a város zajáról szól, hanem a természetről, a sétákról és a pihenésről.

 

            A k k o m o d á c i ó

 

            Ha a környék csendes is volt, a szállodákról ugyanezt nem lehetett elmondani. Mindig van valami nesz, valami zaj, számos ember megannyi szokásával. És ez így is van rendjén. Nem várhatjuk el, hogy teljes mértékben tekintettel legyünk egymás iránt (ellenpélda erre, amikor a vacsorát suttogva rendeltük meg és a pincérhölgy is visszasuttogott, végtelenül rendes volt tőle). Ezek az apró zajok és neszek viszont megzavarhatják a gyerekek mindennapi rutinját, arról ne is beszélve, hogy nem az otthon megszokott ágyikóban és környezetben hajthatják álomra a fejüket (egyébként mi sem alszunk soha úgy, mint otthon, az ágy valamiért mindig kényelmetlen, de ez így természetes). Mivel kislányunk külön szobában alszik, a saját kiságyában, nem tudtuk, hogy hogyan fog ez működni egy hotelszobában. Persze igényeltünk kiságyat, hisz nagyon fura lett volna mindhármunk számára egyazon ágyban aludni (folyton azon kattogott volna az agyam, hogy megnyomom szegényt), és még így is furcsa volt élőben hallani a forgolódását, babahangjait, szuszogását. Máskor csak kamerán halljuk. Most minden felerősödött. Intenzívebb lett.

            A kisággyal viszont az a baj, hogy nagyon térigényes. Egy kisebb hotelszobában ez már probléma lehet. Így aki kiságyat szeretne bérelni, gondoljon bele abba is, hogy mekkora szobát foglal. Egy tágasabb szobában sokkal kényelmesebb mindenki számára. Tapasztaltuk mindkét verziót. Talán biztosabb megoldás apartmant bérelni és ez nem csak a nagyobb tér szempontjából lehet előnyös.

 

            É t k e z é s

 

            Amíg duóban utaztunk, mindig arra törekedtünk, hogy olyan szállást válasszunk, ahol a reggelit tartalmazza az ár. Ébredés után még mindenki álmos és érzékeny, könnyebb úgy kezdeni a napot, ha tudjuk, hogy a szálloda éttermében vár ránk a svédasztalos felhozatal. Ezt az elképzelést kislányunk születése után is alkalmaztuk és nem is volt gond, a svédasztalos reggeli dinamikája sokkal jobb, gördülékenyebb, gyorsan választasz, megreggelizel és a gyerek türelmi intervallumába belefér még egy kávé is. Az ebéd és a vacsora viszont egészen más tészta. Ugyanis, ahogy a nap telik, a gyerek is türelmetlenebb, az elemek lemerülnek, és ha a szállás nem félpanziós vagy teljes ellátásos, az étteremben rendelni kell, amíg kihozzák legalább egy fél óra, amíg pedig elfogyasztod, még legalább egy fél óra. Ez mind idő és a gyerek nem biztos, hogy olyan türelmes. Ebből a szempontból jobb legalább félpanziós ellátást kérni és akkor ugyanúgy, mint a reggeli esetében gördülékenyebb minden. Ez a verzió nekünk jobban bevált, a vacsora is pont olyan jól lezajlott, mint a reggeli érkezések. Egy másik megoldás lehet a szobába rendelés. Ez viszont plusz költség. Viszont, ami talán legjobb megoldás az apartman bérlés. Ilyen esetben minden étkezés tőled függ és a gyereket sem kell rángatni, ha éppen alszik. Hátulütője, hogy a főzés és készítés részét is neked kell megoldani. Mérlegelni kell!

 

            W e l l n e s s 

 

Az én véleményem az, hogy wellness hotelbe gyerekkel csak akkor menjünk, ha van gyerekmedence is. Másképp a pancsolás része nem lesz kellemes. Ezt a részét mi nem teljesen gondoltuk át, és annak ellenére, hogy tudtuk, hogy nem lesz gyerekmedence, mégis bevállaltuk. Mert nem voltunk tudatában a következményeinek. A wellness részlegen mindig meleg van. Ezt egy kisgyerek, akit nem visznek bele a felnőtt medencékbe (mi túl korainak gondoltuk ezt), nehezen fogja tolerálni. Megunja, izeg-mozog, leizzad, és nagyon gyorsan elveszti a türelmét. Ennek az állapotnak az lett az eredménye, hogy a feleségemmel stafétában (váltásban) wellnesseztünk.

            Ezt mindenképp orvosolni kellett, ezért döntöttünk úgy, hogy meglátogatunk egy szállodától független wellness központot is (Thermal Wellness Tusnád), ahol van gyerekmedence, nagyobb a tér és nincs az az őrületes hőség. Zselyke imádta és vele együtt imádtuk mi is. Lubickolt, pancsolt, kacagott. Öröm volt nézni!

 

            Ez az állapot még számunkra is új, csiszolódunk, mint a zavaros patakban az érdes kavicsok. Néhány eltervezett dolog egyből sikerül és győzelmet könyvelhetünk el, de vannak esetek, amelyek azonnali újratervezést igényelnek. Mindig kell, hogy legyen egy tartalék terv, vagy kettő, vagy a legjobb, ha mindjárt négy van. Rugalmasság, alkalmazkodás, újratervezés. Tanulunk. Lépten-nyomon tanulunk valami újat, kanyargós utunk során. De egy dolog teljesen biztos, annyi a külső tényező és a váratlan fordulat, hogy szinte lehetetlen előre mindent kisakkozni!

 

o o o O o o o 

 

 Babanaló apaszemmel:

Félelmek & aggodalmak

- 18.04.2023 -

 

            Kislányunk minden reggel teljes nyugalomban ébred. Mivel hassal alszik, ébredés után felemeli a fejét, két kezével tartja magát és nézelődik. Soha nem sír vagy panaszkodik. Végtelenül türelmes. A kamerán mi már halljuk, hogy felkelt, hisz hangokat ad ki és lélegzetének ritmusa is megváltozik. Első dolgunk bemenni hozzá, egyszerre kelünk, az ébredés együttes ceremóniája. Kihámozzuk a hálózsákjából, felemeljük, ölbe vesszük, majd mosolyogva jó reggelt kívánunk neki…

 

            Anyai ágon, volt szerencsém egy több generáción átívelő, népes családban nevelkedni. Tíz éves voltam, amikor meghalt üknagymamám, s bár vannak halvány emlékeim vele kapcsolatban, mégis a róla őrzött kép a családtagok szubjektív tapasztalataikból és emléksorvadmányaikból áll össze bennem. Dédnagymamámmal kapcsolatban már egészen más a helyzet, őt sokkal több ideig ismertem és igen éles kép él róla emlékezetemben: egy életerős nő volt, aki több mint negyven évig élt özvegyen, fáradságot alig ismerve, mindig alkalmazkodva az újonnan beköszöntő korszakok modern légköréhez. Most is látom a futókával és virágokkal fölvértezett házát, amely már sajnos nem áll és az udvart a bolondos kutyával a ribizlibokrok mögött, a diófa árnyékában. Csodás érzés visszagondolni ezekre a pillanatokra, ezekre az üdítő, gondtalan gyermekévekre, még akkor is, ha idővel, a vénség akaratos vasfoga kifordította önmagából és elkerülhetetlenül lazulni kezdett kapcsolatunk erős köteléke. Ezek az emlékek nemcsak a múlt berkeibe repítenek engem, hanem egy olyan mitikus időbe is, amelyben gyermekszívvel és főleg gyermekésszel nem számított végzetes dolognak a halál. Egészen addig, amíg azzá nem vált. Én kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra (bizonyára mindannyiunk életében volt egy ilyen pillanat), amikor gyermekként szembesültem azzal, hogy a halál egy létező és végzetes dolog. Nem egy konkrét esemény világított erre rá, hanem az egyszerű gyermeki gondolkodás, mint amikor rá csodálkozunk valamire, hogy az tényleg úgy van és mellkason vág a bizsergető felismerés vagy éppen a mélységes csalódás. A trauma, mely akkor ér, amikor tudatosul bennünk, hogy nemcsak a távoli nagybácsi, de a szüleink sem élhetnek örökké. Viszont ezek a tapasztalatok visznek előre a felnőtté válás gazos és rögös ösvényén, közben elhullatva a naivság pelyhes tollait, melyeket az útszéli fák éles karmai tépdesnek le majd rólunk. Már gyerekként is félelmek, sőt mi több, aggodalmak tölti ki életünk mindennapjait.

            Zselyke első reakciója, hogy összeráncolja szemöldökét. Végigmér tekintetével, majd miután felismer, arca teljesen megváltozik, látszik rajta, hogy beazonosított bennünket, megjelenik rajta egy halvány mosoly, majd egy újabb…

            Szülőként félni és aggódni, azonban egészen más dolog, mint gyerekként. Gyerekként talán az elvesztés és az egyedül maradás kohéziója dominál, felnőttként az elvesztés és a felelősségérzet valaki iránt. Felelősséggel lenni valaki iránt, nagy teher és igazából csak akkor érezzük súlyát, amikor már jócskán vállunkra telepedett. Apaként, felelősséggel lenni valaki életéért szép és nemes dolog, ugyanakkor csak most értettem meg igazán, hogy szüleimet miért töltötte el mindig szorongás, ha nem hallottak rólam egy kiadós egyetemi buli után. Most már azt is értem, hogy a szorongás mindig ott volt és lesz, és soha el nem múló érzéssé válik, egy mindig kitartó útitárs lesz, hol rejtetten, kisebb amplitúdóval, hol pedig egy üvöltő orkán bénító erejével. Csak most tapasztalom, hogy már a gondolattól is összeszorul a szívem, hogy baja eshet a kislányomnak. Hisz mennyire védtelen és milyen sok külső inger okozhat kárt benne. Már magzati korban sok veszély érheti, születés után még több. A világ kiszélesedésével pedig, ezen tényezők száma a végtelennel vetekszik. Minden orvosi vizsgálat előtt azért aggódom, hogy nehogy valami rossz dolog derüljön ki és néha azon kapom magam, hogy éjszaka a kamera hangját figyelem és kimondhatatlanul megnyugtat, ha hallom lélegezni. Mondják, hogy a kamera függővé tesz, de az aggodalomhoz hozzá lehet valaha szokni?

            Aztán egy teljes mosoly szalad végig az arcán, melynek hatására a ráncok eltűnnek homlokáról, szemei a boldogságtól csillognak, arca bal oldalán megjelenik egy kis lyukacska, ajkait kacaj hagyja el és örömteli hadonászásba kezd. Ha pedig nyújtom neki a nyelvem, ő is nyújtja, így indul számunkra minden reggel.

 

o o o O o o o

Babanapló apaszemmel:

4. Jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó

 - 14.02.2023 -

Esik a hó! A táj végre nálunk is hófehérbe öltözött. Ám érdekes módon minél jobban várjuk, hogy lehavazzon, annál inkább epekedünk a napsugarakért, hogy végre kitavaszodjon. Pont ilyen a kapcsolatom a gyapjú zoknimmal is: hideg időben mindig felhúzom, és házicipő nélkül barangolok benne a házban. Persze kegyetlenül szúr, de mivel szeretem, hősiesen elviselem a fájdalmakat. Szóval ilyen ambivalens érzések kavarognak bennem a tél kapcsán. Azonban idén, pár nappal ezelőtt, amikor megláttam az első hópelyheket, melyekről azt gondoltam, hogy csírájukban fogja elfojtani a sápadt nap alig érezhető melege, makacsul kitartottak és csak hullt és hullt, nagy meglepetésemre nem is keveset! Sőt mi több, elhozta nekem azt az ajándékot, mely az írás meddőségéből átlendítette sivár lelkemet a termékenység virágzó fellegvárába.

Így hát egyik este, amikor a nap már javában húzta a lóbőrt, de az utcai lámpák fényében tisztán látszott, hogy még mindig nem hagyott alább a hóesés, töltöttem egy pohár bort, és mielőtt megkívántam volna a szomszédtól a hólapátolást, hagytam, hogy hatalmába kerítsen a gyertya agárfa illata, gyapjú zoknimmal a lábamon bebújtam a takaróba és az éjjeli lámpa fényében elkezdtem olvasni egy könyvet (hisz már évek óta nincs olyan nap, hogy én ne olvasnék valamit). És akkor, beugrott, csak úgy a semmiből. Ott motoszkált a fejemben egy aprócska gondolat, terjedelmes tartalommal. „Ilyen gyerek mellett, nem is tudjátok igazán, hogy milyen, amikor valakinek gyereke van!” Ekkor kezdtem el írni ezt a beszámolót!

Kislányunk maratoni alvásszeánszai tényleg példaértékűek és bárkinek is mesélem, hogy egyhuzamban kialussza a 9-10 órát (volt már példa 13 órára is), első hallásra azt hiszi, hogy viccelek, majd mikor megismétlem, hogy mennyi is az annyi, szerencsésnek nevez minket és közli velünk, hogy a gyermek mindig áldás, és a mi esetünkben még inkább az. De hogy megtörjem ezt az angyali képet, elmesélek egy rövidke történetet, amelyet itt hordok mindig válaszként a tarsolyomban.

Amikor átléptünk az újévbe, volt pár nap, amikor Zselyke viselkedésében is beállt egy kis változás. Nem akart aludni, sírt és csak bizonyos testhelyzetben bírt nyugodtabb maradni. Persze akkor is látszott rajta, hogy valami nincs rendjén. A negyedik nap jöttünk rá, hogy székrekedése van. Persze volt neki minden nap széklete, de nem olyan hozammal, mint az lenni szokott. Megsült a gyomra és most mégis mit kezdjünk egy ekkorka babával? És mégis mi okozhatta? Ahogy elkezdtünk gondolkodni, lassan összeállt a kép: mivel Zselyke többnyire tejporos baba, amikor szintet léptünk a pre NAN-ról Nan 1-re, annyira megzavarta a pocakját, hogy megsült a gyomra. Ezekben a napokban láttam a legtöbbet a kislányomat sírni. Az utolsó nap volt a legszörnyűbb, főleg azzal a tudattal, hogy nem túl sokat segíthetünk. Végül egyeztettünk a családorvossal és ugyanarra a megoldásra jutottunk, amit én szerettem volna mindenképp elkerülni. Mivel már négy napja nem volt megfelelő széklete és minél hamarább meg kellett oldani a problémát, a legjobb megoldásnak a glicerines végbélkúp bizonyult. A kúpok irritálnak, kellemetlenek, gondoljunk csak bele, gyerekként élveztük ezt? Hát nem! A problémát megoldotta, igaz nem egyből, mert csak lassan indult be a gyomorműködés, de Zselyke életébe végül visszatért a béke, a nyugalom és a hosszú alvások időszaka. Kiegészítő kezelésként minden étkezéskor adtunk neki 4 csepp Colief-et, emellett pedig minden nap egy alkalommal 5 csepp Protectis-t. Ezek a cseppek nemcsak a gyomorműködést tartják rendben, hanem a normál bélflórát is erősítik! Ez a kis történet inspirálta a címet is, mert tény és való, jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó!

Mivel Zselyke ennyire jó kislány és nekünk nagyon hiányzik az utazás, a januári hétvégék a gyerekbetörésről szóltak. Első alkalommal csak a városban jártuk meg magunkat, aztán minden alkalommal szintet léptünk úgy térben, mint időben is. Kimerészkedtünk a városból, sétáltunk a Rétyi nyírben, következő alkalommal kigurultunk Sugásfürdőre, majd a legutóbbi két alkalommal Brassóban barangoltunk és a Fogarasi-várkastélyt látogattuk meg. Nyilván fennáll az esélye, hogy valami balul sül el vagy bizonyos okok miatt borul a kedve (és hamarább haza kell jönnünk), de eddig minden az eltervezett forgatókönyv szerint haladt. Az út Fogaras városba kicsit meredekebb volt, többször is felébredt, de számítottunk rá, fel voltunk rá készülve, ex tempore (használat előtt) készítettük el neki a tejet és már folytattuk is az utazást. Szerencsére imádja az autót és a babakocsit is, a manducáról ne is beszélve. Az utazásaink nagy részét békésen átalussza. Bizonyára a friss levegő is sokat nyom a latban. Úgy érzem a mi esetünkben nagyon fontos volt ezt a folyamatot elkezdeni, mert ha kiskorától megszokja, hogy állandóan úton vagyunk, meg tanul alkalmazkodni, rugalmassá válik és remélhetőleg, mikor nagyobb lesz, és még jobban kiszélesedik az ébrenléti periódusa, mindannyian együtt fogjuk élvezni ezeket a kiruccanásokat.

Az elmúlt hetek azonban engem is sok mindenre megtanítottak és számtalanszor próbára tettek. Alapjáraton nem tudok bánni a gyerekekkel, nem tudom mit mindjak nekik, hogyan szoljak hozzájuk, ez a véna valahogy nem fejlődött ki bennem. Mindenki mondta: „majd a saját gyermekeddel egészen másképp lesz”! Volt benne igazság, nem tagadom, de így is nehéz volt leküzdenem önmagam démonjait. És beismerem, a mai napig is ütközöm akadályokba. Minden nap egy újabb kihívás! Ezért is volt nagy esemény, amikor először maradtunk kettesben Zselykével (ez idő alatt Ágnes végre kiszabadulhatott a monoton hétköznapokból). Egy darabig aludt, aztán természetesen felébredt. Való igaz, hogy napközben keveset alszik, a maratoni távot általában éjszaka futja le. Minden ébredést felhőtlen mosolygás kísér, ez abszolút felbecsülhetetlen és számomra egy igazi endorfinbomba! Akár ebéd után egy finom desszert. Ám ez egy adok-kapok játék, és nagyon hamar rám került a sor: etetés, böfiztetés, beszélni hozzá, amit nem tudok, és persze vigyázni arra, hogy ne törjön el az a bizonyos, féltve őrzött mécses. Hát persze, hogy eltörött! Mici, mint aki jól végezte dolgát, bajtársiasságot nem ismerve, fedezékbe vonult és sorsomra hagyott a legnagyobb katasztrófa közepén. Amikor már mindent kipróbáltam, kezdtem elölről az egészet és mire Ágnes hazaért, már szent volt a béke! Van az a pillanat, amikor a falak önként meghajlanak, és nehézségek nélkül omlanak le, így kap zöld utat a tiszta, odaadó szeretet. Talán sokan erre gondoltak, amikor azt mondták: a saját gyerekeddel, majd minden másképp lesz!

Ezek a mozaikdarabok töltik ki napjainkat, jók és rosszak egyaránt, hisz ők ketten kéz a kézben járnak és ez alul nem mentesül egyik család sem. Ám ellentétben a Pompeii mozaikképekkel, melyeket az idő vasfoga egyre hiányosabbá tesz, a mi történetünk egészen más irányba tart. Ez a kép is most még hiányos, de bízom benne, hogy az új élményekkel, az új megpróbáltatásokkal és az előttünk álló kalandokkal, egyre teljesebb és még ennél is színesebb lesz!

 

 

o o o O o o o

Babanapló apaszemmel:

 3. Karácsonyi sztori

- 10.01.2023 -

A december beálltával újabb változások lopták be magukat otthonunkba. Amíg a feleségem visszatért a hitvesi ágyba, én három hét szabadság után újra bejárok a gyógyszertárba. Zselykét most már kamerán követjük nyomon, többnyire jól alszik, de vannak éjszakák, amikor a technika vívmányán áthallatszó földönkívüli hangokra ébredünk. Ebben Mici sem segít sokat, aki mostanában rendszeresen rájár a kilincsre, és ha nem tudja kinyitni, az nagyokat csattan. Az érezhetően összezsugorodott hetek oly gyorsan röppentek el, mint nyár végén a hófehér pelikánok, vagy az idén még meg sem érkezett várva várt hó.

 

                Az év utolsó hónapjával beköszöntöttek az ünnepek! Ez az időszak számomra mindig is kedves volt és az első adventi gyertya meggyújtásával kezdetét vette a karácsonyi készülődés és a határtalan vásárlási őrület. Már Zselyke születése előtt elhatároztuk (de egyébként minden évben, teljesen feleslegesen), hogy idén sokkal hamarább ellátogatunk a boltokba a véget nem érő angyallistánkkal. Mivel én szabadságon voltam, időm lett volna bőven, de a teendők tetemes részét mégis az utolsó pillanatra hagytam (mondhatnám, hogy a bennem tomboló versenyszellem miatt, de most inkább nem keresem a kifogásokat). Némiképp Zselyke is ludas ebben, hiszen őt nem hurcolhattuk mindenhová magunkkal, és ha el is vittük manducában néhány kisebb bevásárlásra, mindennek óraműpontossággal kellett haladnia, hisz Zselyke is, ahogy minden újszülött, egy könyörületet nem ismerő ketyegő bomba. A közös vásárlásokról így elég gyorsan letettünk, és ha akadályba ütköztem kincsvadászat közben, Ágnestól kértem telefonos segítséget.

  

                Miközben javában zajlott a decemberi hajtás, Zselyke életében is felpörögtek az események. Életmagra kapva, nagyokat mosolyog, és szépen cseperedik. A mérleg egyre jobban recseg-ropog gyarapodó súlya alatt és igazi nagylány lett, bekapta élete első oltásait is. Nagy meglepetés ért, amikor családorvosunk rá kérdezett, hogy szeretnénk még más oltásokat is beadatni, amikor ez számunkra teljesen egyértelmű volt. Sajnos sok szülő megtagadja gyermeke beoltását, arra hivatkozva, hogy az oltás káros és árthat. Hadd szögezzük le, egy oltást nem azért fejlesztenek ki, hogy ártson, hanem hogy életeket mentsen. Bízzuk ezeket a dolgokat szakemberekre! 

                A kedvenc ünnepem a karácsony és úgy gondolom, hogy nincs is ennél szebb időszaka az évnek, imádok fát díszíteni és ajándékokat vásárolni, de a felpörgött életvitel, a rohanás és annak mindenféle ünnepromboló alkotóeleme, valamint a kereslet-kínálat páratlan párosának hajmeresztő butaságai, nagyon dühítenek. Láttam már szeptemberben, krétai boltok kirakatában karácsonyi ajándékokat teljes fényükben pompázni, és az sem titok, hogy Londonban létezik olyan karácsonyi ajándékbolt, amely egész évben üzemel. Hallottam már olyant, aki egy hónappal karácsony előtt feldíszíti a fát és nyilván mindenkinek imponál egy minden szögből beállított tökéletes karácsonyi fotózás. Úgy érzem, ezekkel a dolgokkal öljük meg a legszebb ünnepet. Gyerekkoromban mindig huszonnegyedikén díszítettük fel a fát, és így teszek a mai napig is. Ha hetekkel ezelőtt feldíszítjük, csodálkozunk, hogy elvész a varázsa? Ennyi idő alatt még Mici is megunja a fát! A karácsonyi fotózásról pedig úgy gondolom, hogy nem több mint selyemszálból szőtt délibáb. A selyemszál szép és értékes, de ugyanakkor sérülékeny is. Én sokkal jobban értékelek egy családi szelfit, mert annak ellenére, hogy minőségben gyengébb, mégis igazibb, nem akarok egy szépen berendezett kirakat babája lenni. Az egyediségre törekszem, és nem szeretem egész karácsony alatt azt nézni a közösségi média hírfalain, hogy a háttér mindenkinél ugyanaz, csak a szereplői gárda változik.

 

 

                Az idei tél alkalmával, új élményekkel gazdagodtunk! Mikulás napján spontán ötletként jött, hogy Zselykét tematikus kezeslábassal lepjem meg. Alig vártam, hogy feladhassuk rá és még a méretet is eltaláltam. De nagy élmény volt az első babakocsis kiruccanás is. Furcsa volt, de ugyanakkor jóleső érzés. Mintha az egész város ránk mosolygott volna. Így látogattuk meg kisvárosunk karácsonyi vásárát és nosztalgiáztunk a tavalyi vásárlátogatásainkról. Zselyke átaludta az egészet, örültünk is ennek végtelenül. Forralt bor és gyümölcstea gőzölgő melegében gyönyörködtünk a színház homlokzatára vetített gyerekrajzok fényjátékában. 

Zselykével, de gondolom szinte minden gyerekkel, elindulni valahová megér egy misét. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy el kell kapni a megfelelő pillanatot. Jártunk már úgy, hogy az indulás pillanatában ébredt fel. Ilyenkor persze az egész projekt dugába dől és kezdhettünk mindent elölről. Etetés, böfiztetés, pelenkázás, altatás, öltöztetés, indulás és közben elmorzsolunk egy imát, hogy ne kelljen a folyamatot újra megismételni. Egyébként próbáljuk zajokhoz szoktatni. Nem járunk lábujjhegyen és suttogni sem szoktunk. Már most próbáljuk kimozdítani komfortzónájából, hogy később se legyen erre érzékeny, ám nagyszüleimhez látogatóba, csak nem sikerült elvinni. Nem volt jó napja és nem mertünk neki vágni az útnak. Így végül két részre szakadtunk, Ágnes maradt Zselykével, én pedig meglátogattam nagyszüleimet, hogy együtt feldíszíthessük a fát, ahogy azt szoktuk minden évben.

 

Miután édesapámmal beszereztük a fenyőt és édesanyámmal kidíszítettük a mézes pogácsákat, huszonnegyedikén Ágnessel nekiláttunk feldíszíteni a mi fenyőnket is. Mici volt a legizgatottabb, alig bírtuk lenyugtatni. Félő volt, hogy káoszba taszítja a karácsonyi dekorációt. A nappali végül szerencsésen ünneplőbe öltözött, és ahogy lehunyta szemeit az ég, felgyulladtak a karácsonyi égők pislákoló fényei is. Gyertya lángja lobbant, kisasztalunk pedig finom bejglivel és mézes pogácsával büszkélkedett. Az estét betöltötte az érkező család, a szeretet és a meglepetések finoman összefonódott békés együttese. Az idei karácsony más volt. Jobb volt! Zselykének ez volt az első, nekünk pedig az első vele. Csak Mici nem esett ki megszokott szerepéből, továbbra is ő volt a megzabolázhatatlan grincs!

o o o O o o o  

 

  

 Babanapló apaszemmel:

2. Házi tigris és gyerekszáj

- 26.12.2022 -

                Világéletemben lelkiismeretes kézmosó voltam. Gyerekkoromban a szüleim tereltek ebbe az irányba, a későbbiekben pedig a gyógyszerészi hivatásomból adódóan lett így. Három évvel ezelőtt mégis úgy alakult, hogy egy tigriscsíkos, narancsszínű kiscicával leptem meg a feleségem. A macskaszőr számomra felért a privátszférám ellen elkövetett merénylettel. Ágnes viszont nagyon szeretett volna egy pihe-puha, lélekmelengető szőrmókot. Mici hamar belakta a házat és ugyanakkor minket is, megfűszerezve életünket a mindenhonnan előkandikáló, rakoncátlan szőrszálakkal. A kis kandúrral megbarátkoztam (a szőrszálaival nem fogok). De amire ő is lenyugodott és felnőtt cicasorba lépett, újra változott minden: megtudtuk, hogy egy kis pocaklakóval fog bővülni a családunk! Ekkor kerített egy égető kérdés a hatalmába: hogyan fog megférni egy elkényeztetett szobacica a mi várva várt kislányunkkal?

                Sokan ellenezték és mindenféle rémisztő történetekkel riogattak. Nem volt légből kapott, volt valóságalapja. Jó szándékkal és aggodalmukat kifejezve tették mindezt. Persze bennem is növelve ezzel a feszültséget. Mások viszont próbáltak megnyugtatni, hogy sok gyerek nőtt fel még háziállat mellett. Ez némiképp javított is a mérlegen, de belső vívódásom ellen nem igazán tudott mit tenni. Nem feltétlenül a macskaszőr aggasztott, hanem sokkal inkább az, hogy Mici hogyan fog viszonyulni az új családtaghoz. Az egyik variáció azt volt, hogy jól fogadja, talán tartani is fog tőle, a másik véglet pedig az volt, hogy féltékeny lesz rá, ellenségnek tartja majd, hisz most nem ő fogja kapni azt a sok törődést és gondoskodást. És akkor már csak hab a tortán, amiről nem volt tudomásunk: hogy hogyan vélekedik minderről a macska?

                Nyilván feleslegesen pánikolni és megválni Micitől nagy szívtelenség lett volna. Hozzánk nőtt, mi is hozzá, a szívünk szakadt volna bele. Ezért másképp álltam a dologhoz. Amíg Zselyke még pocaklakó volt, én közben azon szorgoskodtam, hogy mire megszületik, Micivel olyan kapcsolatba kerüljek, aminek köszönhetően majd nem fogja azt érezni, hogy háttérbe szorult, ha a feleségem nem foglalkozik annyit vele. Persze nehéz elnyerni egy állat bizalmát, főleg egy macskáét, és ha nem is sikerült teljesen, de a lehető legjobb barátságba kerültünk. Közben pedig Mici is kezdett ismerkedni a pocaklakóval. Sokszor aludt feleségem pocakján, és amikor Zselyke már nagy lett, meg-megbökte a cirmost. Mici ilyenkor meglepődve nézte, hogy mi mozog, majd arrébb húzódott. Aztán egyre több változás jött. Elkezdtük átalakítani a gyerekszobát, ami eddig a macska bűnbarlangja volt. Hosszasan elnézett minket, miközben tettünk-vettünk. Nem értette, hogy mi, de abban tejesen biztos volt, hogy valami egészen rendhagyó történik. Zselyke születése előtt egy héttel, teljesen lezártuk a gyerekszobát, próbáltuk szőrmentesre varázsolni. Majd eljött a nagy nap és felpörögtek az események. Felbolydult a világ körülöttünk. Aztán amikor az én lelkem szele is megcsillapodott kicsit és végre volt időm foglalkozni vele (amíg Ágnes és Zselyke az újszülött osztályon vártak a kilépőre), megmutattam neki a gyerekszobát. Csak figyelt az ölemből és minden végignézett. Szerintem akkor tudatosult benne, hogy ez már nem az ő szobája.

                A nagy találkozás ideje öt napig váratott magára, de végül a hatodik nap reggelén eldőlt, hogy kiscsaládunk elválasztott tagjai végre egyesülhetnek. Kíváncsian vártuk a cica reakcióját, hisz előzőleg elhoztam Zselyke egyik használt ruhácskáját és odaadtam neki, ismerkedjen az új illattal. Nem volt vele túl barátságos. Van az a tipikus mozdulat, egy fajta dörzsölődés, simulás, amellyel egy macska a magáévá tesz. Ez nem történt meg a ruhadarabbal, és kicsit aggasztott a dolog. Végül, mikor beléptünk az ajtón, Mici egészen természetesen, macskákhoz illően reagálta le az új helyzetet: engem jóbarátként köszöntött (hisz napokig én voltam a szolga, aki enni ad), a feleségemre megvetően, lesújtó pillantással nézett, amiért elhagyta, Zselykével kapcsolatosan pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna. Így zajlott le az első találkozás!

 

                Nap telt nap után, végül Mici figyelmét is felkeltette a gyereksírás. Amikor aludt vagy csendesen nyöszörgött, Mici is közelebb merészkedett, hajtotta a kíváncsiság. De jaj neki, mikor Zselyke kieresztette a hangját, iszkolt a szobából, megállt az ajtóba és a küszöbről, tisztes távolságból nézte, hogy mi fog kisülni ebből. Ezzel bebizonyosodott számunkra, hogy Mici fél, vagy legalábbis tart a kis jövevénytől és nem fogja túl sok érdeklődéssel elhalmozni. Fellélegeztem. A háziállat egyéb veszélyeiről pedig a családorvosunk nyugtatott meg. Ha a háziállat be van oltva, féregtelenítve van, rendszeresen tisztítjuk az almot és nem jár ki a házból, vagyis szobacica, nincs amitől tartanunk. Mivel Mici esetében ezek az elvárások maradéktalanul teljesülnek és a kondíciók is megfelelőek, orvosilag is zöld utat kaptunk!

                Most már négyen vagyunk egy család és annak ellenére, hogy Micinek néha szaladgálni van kedve és közben Zselyke sír, a feleségem a kislányunkhoz szalad megetetni, én pedig a félbe szakított ebédet próbálom a macskától megmenteni (nem számolva a cicaszőrt és szagos pelenkát), azt kell mondanom, hogy az életünk egészen harmonikus és közben még egy bögre kávéra is van időnk!

 

 

o o o O o o o

Babanapló apaszemmel:

1. Hajnalhasadás

- 06.12.2022 -

            A nagy várakozás már hónapokkal ezelőtt elkezdődött. A hónapok zöme nyugodtan és mondhatni gyorsan elrepült, s bár az utolsó időszak jóval nehezebben telt, megédesítette a lázas izgalom. Tulajdonképpen kislányunk születése után tudatosult csak bennem igazán, hogy ez idő alatt ő mindvégig velünk volt. A pocaklakó valósággá vált, és nevéhez most már arcot is tudtam csatolni. Zselykével együtt utaztuk át a nyári hónapokat, hegyen, völgyön, vízen át, és buliztunk nagyokat keresztelőkön és esküvőkön egyaránt. Születésnapja meghatározó mérföldkő lett életem kanyargós ösvényén, és ez arra sarkallt, hogy megörökítsem minden egyes percét. Így született meg a babanapló, természetesen apaszemmel.

 

            Most, miközben dédnagyanyám csészéjéből kortyolgatom a zöldteát, az ablakból figyelem a leveleiket elhullató fákat. Nagyon hamar eltelt ez az év, és pont ilyen gyorsan fog az ősz is télbe fordulni.

            November 10-én reggel, mint akik nagy utazásra készülnek (viccelődtünk is ezen), bőrönddel indultunk a korházba. Nyílván idegesek voltunk, így kellett valami, ami oldja ezt a feszültséget. Mivel Zselyke császármetszéssel született, az ominózus időpont nem ért váratlanul. Bejelentkeztünk a sürgősségen, majd elindult az a többlépcsős folyamat, mely végül, még ha mesterséges úton is, de kislányunk megszületéséhez vezetett. Amíg Ágnes a műtőben várt a sorára, addig én a váróteremben töltöttem az időt. Közben üzeneteket váltottunk egymással, egészen mókás volt. Most így visszagondolva lehet, hogy így bátorítottuk egymást. A szülés oroszlánrészét természetesen a feleségem élte meg intenzívebben, nekem a nyugtalanság jutott osztályrészül és közben a tehetetlenség súlya nehezedett a vállaimra.

            A várakozás hosszú percei alatt, egyik kedves, orvos ismerősömmel és jóbarátommal találkoztam, aki leült hozzám beszélgetni, jó tanácsokkal látott el és mesélt gyereknevelési élményeiről. Milyen csodás is az élet, pont ezen a napon, pont ebben az órában találkoztam vele. És most figyelj, az ő neve is Zselyke. Véletlen egybeesés, mi más lehetne?

            A lassan múló időt végül gyereksírás szakította félbe. Tisztán hallatszott, életerős volt, nem tudtak gátat szabni neki még a vastag falak sem. Ekkor már teljesen biztos voltam abban, hogy Zselyke megszületett! Amikor kihozták a műtőből, hogy az újszülött osztályra felvigyék, én már ott vártam rá. Nagyon pici volt, kis hajas angyalka. Felém fordították, rám mosolygott. Mítosznak tartottam, amikor filmekben vagy a való életben is, az első találkozást sorsdöntő pillanatnak írták le, amikor egy férfiből apa lesz, valamiért úgy gondoltam, hogy ez csak afféle túlzás vagy filmes malőr. És lám, az a mosoly, mely nyílván nem szándékos volt, de én mégis annak találtam, teljesen elvarázsolt. Nemsokára a feleségemet is felvitték az osztályra és elkezdődött egy hosszabb felépülési idő, mely mindennel együtt öt napig tartott. Egyrészt azért, mert a császármetszés utáni lábadozás speciális körülményeket igényel, másrészt kislányunknak is adaptálódnia kellett az új, most már pocakon kívüli környezethez. Kis súllyal született (2450 gramm, 51 cm), melyből jócskán lefaragott születés után. És bár tudtuk, hogy ez teljesen normális, nagyon aggódtunk. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy utolsó nap besárgult, kékfény alá kellett fektetni, így csak egy nappal később írták meg a kilépőt. Végül öt nap lábadozás után, hatodik nap délután, épen és egészségesen tértünk haza otthonunkba.

 

            Kislányom születése pillanatától egészen a hazatérésig, teljesen felbolydult körülöttem a világ. Úgy hatott rám, mint az amfetamin. Kezdeti izgalmi állapot, amelyben nem éreztem a fáradságot, majd a nap végén annyira kiütött a dolog, hogy a késő délutáni órákat alvással töltöttem. A házi kandúr, Mici ébresztett fel este, már nagyon éhes volt, egész nap nem adtam neki enni. És innentől fejetetejére állt minden, felcserélődött a nappal az éjszakával, későre feküdtem, korán keltem, már aznap meglátogattam nagyszüleimet, babanaplót vásároltam kedvenc könyvesboltomban, fogadtam a rengeteg gratulációt, telefonhívást, a sok jó tanácsot és törődés, amellyel a családom elhalmozott. Két életem, a régi és az elkövetkező új közti tranzitzónában bolyongtam eufórikus állapotomban.

            Az eddigi életünk, most eltekintve a gyerekvállalástól, azt mondhatom, hogy teljes volt. Rengeteget utaztunk, egymás után faltuk a jobbnál jobb könyveket, nem szenvedtünk semmiben hiányt, nem lehetett panaszunk. Ez most megváltozott. És nem is az, hogy megváltozott, csak más lett a prioritás és az időbeosztásunk. De úgy gondolom, hogy ez nem a világvége, sőt, úgy érzem, hogy ez a változás kellett nekünk. Az életünk monotonná vált, egy idő után a jó dolgok is elvesztik ingerkészségüket. Én alapjáraton nem szeretem a változást, sokszor megzavar az is, ha valami nem ott van ahová letettem. Ragaszkodom a változatlansághoz. Ugyanakkor mégis van egy másik oldalam, mely szereti az új kihívásokat, rögvest azon munkálkodom, hogy minél előbb teljesítsem az előttem álló akadályt, kihívást, célt. Bár féltem elsőre, de szerintem ez a változás nekem kellett. Úgy érzem, ezzel én is újjászülettem.

 

            Miután hazahoztam az én kis családomat, átléptünk annak a bizonyos új világnak a küszöbén. Most egy fajta nyugalom és béke lengi körül a házat. Van egy megfoghatatlan harmónia a körülöttünk tomboló káoszban. Szerencsére Zselyke még nagyon jó kislány, és bár tudjuk, hogy ez valószínűleg változni fog, én optimista vagyok és reménykedem. Van három hét próbaidőm, hogy felzárkózzak, alkalmazkodjak, és hogy magamra öltsem az apaszerepet. És azt tapasztalom, hogy ez nekem is óriási fejlődés. Sokkal jobban értékelem a dolgokat. Most rám szakad a házi feladatok nagyobb része és érdekes módon örömmel végzem el. Valahogy még nem is nagyon érzek fáradtságot, és amikor végre picit leülhetek és élvezhetem az énidőt, sokkal jobban feltölt, sokkal jobban értékelem. Mindenki azzal riogatott, hogy vége lesz a jó életnek, a kényelemnek, és tény, hogy érzem én is ezeket a változásokat, de ha jól csináljuk és a kislányunk is úgy akarja, ugyanúgy megmarad az utazás, az olvasás és minden egyéb is, legfeljebb hármasban éljük meg az előttünk álló pillanatokat!