EPHESZOSZ, az ókori világ legnagyobb városa

 

E p h e s z o s z,

az ókori világ legnagyobb városa

 

 

               A Bafa Gölü partján reggeliztünk, egy kis útszéli fogadónak nyitott teraszán. Ez volt az első állomásunk, Bodrum és Epheszosz között, körülbelül félúton. A hegygerinc éles fogazatának börtönéből, mint kalickájából a kismadár, az égre szökkent a napkorong és melengető sugaraival beragyogta a tó alig fodrozó víztükrét. Valamikor régen, az Égei-tenger egyik öble volt, de a vízszint csökkenése és az örökös lerakodás következtében, elzáródott kapcsolata a Mediterrán-tengerrel és egy gyönyörű tóvá alakult, létrehozva ezt az elbűvölő miliőt.

 

               Reggel fél hétkor volt az indulás. Mivel kislányunknak túl hosszú és túlságosan kimerítő lett volna ez a teljes napos kirándulás, feleségemmel Bodrumban maradtak, én pedig egyedül vágtam neki ennek a kalandnak. Mindig is szerettem volna eljutni Epheszoszba és most úgy tűnt, hogy a bakancslistámon, ezt az ókori várost is kipipálhatom. A kirándulást előzőleg foglaltam le a bodrumi bazárban (És mivel eleget húztam az orrom az ára miatt, meglepő módon a felét is képesek voltak elengedni. Azonban, hogy jutányos áron vettem-e meg vagy sem, az mindörökre titok marad, hisz ha nekik fél áron is megérte, vajon mennyi lehetett a kirándulás reális ára?), és nyílván nem egyedül, de idegen emberek társaságában utaztam Epheszoszba. Mivel ez solo traveling-ként nem állná meg a helyét, így én simán csak tripping alone-nak nevezem el. Eddig a pontig, Ágnessel mindig együtt utaztunk, úgyhogy ez a kirándulás most egy mérföldkő és egy különleges tapasztalat is volt egyben, mindhármunk számára.

               Bafa-tó partját elhagyva, már egészen közel Epheszoszhoz, egy ékszerészet bemutató boltjánál álltunk meg. Itt egy picit feszélyezve éreztem magam, hisz annyira nem állnak közel hozzám az ékszerek, de meglepő módon ez a megálló is rejtegetett számomra valami meglepetést. Alapjáraton nem vagyok kezdeményező típus, így midig kivárom, hogy a másik fél tegye meg az első lépést. Ám ha valakinek nincs társasága, azt hamar kiszúrják az extrovertált személyiségtípusok és kapva-kapnak az alkalmon, hogy megszólíthassák. Így ismerkedtem meg egy olyan Bukarestben élő román nővel, aki Marmarisban szállt meg és Sepsiszentgyörgyön született, ahogyan én magam is. Ám a legnagyobb meglepetés egy tajvani születésű, de Kanadában élő férfi volt, aki családjával jött a Törökországba kikapcsolódni. Az Ő nagy álma az volt, útközben elmesélte, hogy felkeresse Szent Pál hét templomát, melyek közül az egyik Epheszoszban van, így keveredett a mi társaságunkhoz. A társaság egyébként nagyon vegyes volt, angol és orosz idegenvezetéssel.

 

 

Az angol nyelvű idegenvezetést egy ízig-vérig török, belevaló nő vezette, kinek elsöprő lendülete magával ragadott minket is a történelem útvesztőjében. Tőle tudtam meg, hogy Epheszoszt tartják az ókori világ legnagyobb városának, és hogy igazából három város egymásra tevődéséről beszélhetünk. Az első várost az arzavai királyság emelte és hettita forrásokból tudjuk, hogy Apaszának nevezték. Ezt követte a hellenisztikus korszak, mely Androklosz városalapításával kezdődött és az Artemisz templom megépítésében csúcsosodott ki. És csak ezután jött a római kor, melyben azok a monumentális építmények születtek, melyeket ma Epheszoszban láthatunk. A római korban, félmillióan lakták a várost és kikötője az akkori világ legnagyobb civilizációival (Egyiptom, Kréta) ápolt kereskedelmi kapcsolatot. A város virágzott és fellelhető volt benne a jólét minden elképzelhető formája.

 

               A város magánúton is látogatható, de mégis csak idegenvezetéssel az igazi.  Így kaphatunk a város felépítéséről teljes képet, valamint választ a hajdani élet mikéntjeire és hogyanjaira. Epheszoszt, az olaszországi Pompeii városával említik egy lapon, és ha a régészeknek hinni lehet, hordereje még ennél is sokkal nagyobb. A városlátogatásnak egyébként egy szépen kidolgozott tematikája van, mely abból áll, hogy a város gazdag negyedéből indul és halad a Szent úton a hajdani kikötő irányába, érintve a jelentősebb műemlékeket, közben arra is reflektálva, hogy hogyan oszlott a társadalmi ranglétra szerint városrészekre a nemesség, a köznép, a szolgaság, valamit a rabszolgaság.

 

               Átlépve a város kapuját, egyből a felsőosztály világába csöppenhettünk, ide koncentrálódott a nemesség és a királyi sarjak amalgámja, egy fajta politikai központ, a városvezetés szíve és lüktető aortája. Itt található a gazdagok számára kialakított római fürdő (nagy hangsúlyt fektettek a tisztálkodásra, hisz annak a kornak is megvolt a maga covidja, csak éppen maláriának nevezték) és az állami piactér, szomszédságában az Odeon (tévesen kisszínháznak is nevezik alakjából kiindulva), melyet a Szenátus tagjai használtak találkozóhelyként, auditóriumként, de emellett koncertteremként is, valamint a Prytaneum, mely a városházát testesítette meg. Az ókorból megmaradt, csúszós márványlapokon tovább haladva értünk el a Domitianus térre, ahol a Domitianus templom, a városi korház és gyógyszertár, valamint a Memmius emlékmű található. A téren megcsodálható egy nagyon jó állapotban fennmaradt kőfaragás is, mely Nike-t ábrázolja, a győzelem görög istennőjét (innen ered a Nike cipőmárka neve és logója is).

               A Domitianus teret és a Celsus Könyvtár közti útszakaszt a Curetes út (az Artemisz kultuszt gyakorló Curetes testvériségről kapta a nevét) köti össze, mely egy olyan födött városrész, melynek fából készült tetőszerkezete alatt freskókkal díszített, teraszos házak, üzletek és szobrok sorakoztak. A Curetes utcán találkozhatunk a Heraclitus-kapuval, mely a nemességet választotta el a köznéptől. Ezen a kapun csak a nemesek vagy pedig az erre engedélyt kapók léphettek át. Továbbá itt látható a Traian szökőkút, a Scholastikia fürdő és a Hadrianus templom díszes boltívmaradványai. A Curetes utca végén, a sodródó embertömeg egy újabb köztérbe ömlik, ahol az az ikonikus épület homlokzata fogad, mely évekkel ezelőtt, a tévé képernyőjén keresztül örökre rabul ejtette a szívemet.

 

               Epheszosz legimpozánsabb épülete a Celsus Könyvtár. Gyönyörűen kidolgozott homlokzata és oszloprendszere még most is ámulatba ejtő! Bár Tiberius Celsus Polemanus sírhelyeként épült, sokkal híresebb arról, hogy az ókori világ harmadik legnagyobb könyvtára volt, 12 ezer tekerccsel, bejáratait őrző négy szoborral, melyek a Bölcsességet, a Sorsot, a Tudományt és az Erényt szimbolizálták. A könyvtár mellett található hármas kapun át a kereskedelmi piactérre lehet bejutni, maga a kapu pedig arról híres, hogy két rabszolga, Mazeusz és Mitriadész, építette felszabadításuk után, Augustus Császár iránti odaadásuk jeléül. A könyvtár épületével szemben, meglepő módon, egy bordélyház emelkedik, de talán ez nem is olyan véletlen. A két épületet egy földalatti alagút kötötte össze, és a feltárások arra engednek következtetni, hogy az olvasni járó, nemes férfiak, az olvasmányok unalmas sorait a bordélyházi pillangókkal töltötték ki.

 

               Utunk a Márvány úton vezetett tovább, mely az Arkadian úttal (Kikötő utca – Street Harbour) kereszteződik. Ebben az útkereszteződésben épült Kis Ázsia legnagyobb amfiteátruma. A monumentális építmény kapacitása közel 24 ezer fő volt, műsorprogramjában gladiátorharcok és egzotikus vadállatok szerepeltek. Minden látogató, aki a Kikötő úton közelítette meg a várost, első épületként az epheszoszi amfiteátrumot láthatta. Itt prédikált Szent Pál, hirdetve a kereszténység igéit. A Kikötő út, a kikötőt kötötte össze a városközponttal, és pontosan ezen az úton sétált fel Kleopátra és Marcus Antonius is, nászútjuk során.

 

               Epheszosz meglátogatása után, elfogyasztottuk ebédünket Selcuk városában, majd meglátogattunk egy édességboltot is, ahol kedvünkre kóstolgathattuk a legfinomabb török édességeket. A nap további részében pedig várt ránk még egy különleges helyszín, egy opcionális kitérő. A helyszín számomra is meglepetés volt, hiszen soha nem hallottam a létezéséről.

 

 

               Nem messze Epheszosztól, a hegyek között elrejtve, található Szűz Mária utolsó menedéke. Elsőre az ugrott be nekem, hogy ez csak egy turistacsapda, míg meg nem tudtam, hogy ez a helyszín a Vatikán által elismert zarándokhely. Miután Jézust keresztre feszítették, Szűz Máriának el kellett hagynia Jeruzsálemet. Keresztelő Szent János kíséri el útján és első állomásuk Epheszoszba vezetett. De mivel itt sem tudtak kellőképpen elrejtőzni, tovább menekültek a hegyek közé. Itt bújtak el egy kis kőházban, mely a mai napig áll és fogadja a hit zarándokait. A helynek tényleg van egy különleges kisugárzása és igazán megható látni azt a megszámlálhatatlan kérést és kívánságot, melyet az üzenőfalon hagytak az itt megforduló látogatók. Megtöltöttem üvegemet forrásvízzel, melyet egykor Keresztelő Szent János is használt szertartásai során, majd felírtam pár szót egy papír fecnire, és sok más kézhez hasonlóan, feltűztem kívánságomat a falra.

 

               A hazaúton, már csak bambán néztem a mellettünk elszaladó tájat. A rengeteg látnivaló, a sok utazás és a tikkasztó hőség elszívta az össze energiámat. Az agyam azonban még mindig kattogott. Próbált emészteni, mint a megterhelt gyomor egy kiadós, karácsonyi vacsora után. Még élénken élt bennem az a rengeteg élmény, amely ilyen rövid idő alatt, ekkora hatással bírt rám. Az a motivációs erő, ami Epheszoszba hajtott, nem merült ki az ókori városok iránti csodálatomban. Nemrég célként tűztem ki magam elé, hogy felkeresem az ókori világ hét csodájának helyszíneit. Két évvel ezelőtt jártunk az egyiptomi piramisoknál (az egyetlen fennmaradt ókori csodánál), az idén Bodrumban felkerestük a Halikarnasszoszi Mauzóleumot és Epheszoszban pedig az Artemisz templom egykori helyszínét (ma már csak egyetlen oszlopa áll). Máris kipipálhattam hármat a hét csoda közül. És ki tudja, még mit hoz a jövő? Lehet, hogy amire az utolsó csodáig érünk, Szemirámisz legendás függőkertje is előkerül.