Múzeum a szabad ég alatt

Kezünkben töltött lángossal és forró teával telepedtünk le a szabadtéri színház egyik repedezett, kopott padjára. Bár melengettek a késő őszi, erőtlen napsugarak, mégis a közelgő tél hűvös előszele járta át testünket. Hűvös volt a tó partján. Leheletünk sejtelmes kavargott a légben, akár vízipipa füstje a beduin táborokban. És mindennek ellenére, a zavartalan tó vize, a rajta úszó, leáldozott színpad képe, és a távolban, a víz túloldalán, sásból figyelő szélmalmok misztikuma mégis elbűvölt engem.

Nagyszebenben többször is jártunk már. Óvárosát már rég megismertük és itt találtuk meg az egyik legszebb karácsonyi vásárt is. A város vonzerejétől azonban nehéz szabadulni és valamilyen láthatatlan szálon át, delejező ereje mindig visszacsábít. Hideg volt aznap, de az ég olyan tiszta, mint a Ión-tenger vize a paxosi kikötőben.

A város külterületén, a Dumbrava rezervátumban, az álltakert tőszomszédságában található az Astra Hagyományos Népi Kultúra Múzeuma, Románia legnagyobb, műemléknek nyilvánított szabadtéri múzeuma. A park élethűen és a természet lágy ölén próbálja bemutatni az iparosodás előtti életet, hitvilágot, hagyományokat, házakat, műhelyeket és mezőgazdasági eszközöket, létrehozva egy valóságos falut, ahol igazán részévé válhatunk a hajdani hétköznapoknak. A közel százhektárnyi parkban, több mint 300 épület várja a látogatókat, beléphetünk a kapun, megnézhetjük az udvart, a házat. Sok esetben berendezett, otthonos lak fogad, és ha szerencsések vagyunk, még cirmos cicát is lencsevégre kaphatjuk, amint forró fürdőt vesz az ősz napfoltjaiban.

Fák között sétálva, erdei úton érkeztünk meg a faluba. Csakhamar felbukkant egy iskola, közelében néhány házzal, őszi kikericstől lilába boruló udvarral. Pillanatok alatt a település főutcáján találtuk magunkat. A távolban, egy magaslaton, aranysárga lombkoronák között megbújó, erősen vibráló kék ábrázatú házikóra lettem figyelmes. A szomszédságában lévő Bezdédtelekről ide hozott ortodox fatemplomban éppen harangoztak. A lelkipásztor kilépett a templom ajtaján és elindult a kék ház fele. Lassú folyású, szokványos medrében hömpölygött az élet. És az igazán érdekes az volt, hogy az elmúlt idők hétköznapjait, mi magunk, a látogatók töltöttük ki. Mi lettünk a település lakosai. Az erdő alatt hosszan elnyúló falu csendjét bárányok és kecskék hangja töltötte ki, a baromfiudvarban kakas kukorékolt és a mezőn lovak legelésztek. Szél zörgette kukoricatáblák várták az aratás idejét és lusta vízimalmok pihentek a patak szélén.

A skanzen története hosszú időkre tekint vissza. Első ízben, 1905-ben létesítettek itt múzeumot, mely 1950-ig üzemelt. Ennek az újraélesztése volt az 1963-ban alapított múzeum, amely csak 1990-ben nyerte el mai elnevezését. Az első műemlék, amit a parkba hoztak, egy vízimalom volt, ezt követték a parasztházak és a mesterségek műhelyei. A nagy területen elterülő skanzen világa, kiterjed a halászatra, méhészkedésre, szőlőtermesztés kultúrájára, egyéb gyümölcstermesztésre, fafeldolgozásra, fémmegmunkálásra, fazekasság fortélyaira, textilfeldolgozásra, mezőgazdálkodásra, olajkészítésre, a népi architektúra jellemvonásaira és a művészeti ágazatokra egyaránt.

A falucska kulturális központját a tópart testesíti meg. A lombhullatók alatt, kis fabódékban forró italokat és finom harapnivalókat árusítottak. Letelepedtünk mi is egy kis időre a part menti, szabadtéri színház egyik ütött-kopott padocskájára. Éppen a természet volt a színdarab. Vadkacsák szelték a fodrokat, a távolban pedig szélmalmok őrködtek a sásban. A nagyszebeni skanzen nemcsak egy múzeum, hanem egy szabadidő park is, sokan csak kijönnek ide egy kicsit, kutyát sétáltatnak, vagy éppen megpróbálnak felszabadulni a városi szmog tompító elnyomása alól.

A tavat megkerülve, a skanzen tovább folytatódik. A víz közeli élet mindennapjai tárultak fel előttünk. Nekem talán ez a rész tetszett a legjobban. Egy tóparti kikötő sajátosságai körvonalazódtak: halászkunyhó, a hozzá tartozó udvar, csónakok, egyéb vízi járművek és tőszomszédságukban a szélmalmok. Eltávolodva a parttól, további házacskák és mezőgazdasági eszközök tárháza köszöntött, valamint egy fogadó, tágas teraszrésszel, ahol a látogatók tradicionális étkekből megebédelhetnek.

Órák teltek el úgy, hogy észre sem vettük az idő múlását, úgy gondolom, hogy ez az igazi kikapcsolódás. Rohanó világunkban folyton az óránkat lessük és meglepő módon mégis azt tapasztalom, hogy soha nincs elég időm semmire, folyton késésben vagyok. A nagyszebeni etnográfiai múzeum területén azonban el tudtam engedni a görcsös gondolatokat, és ha csak kis időre is, de felszabadultam.