Varázslatos Egyiptom - 3. rész

            Lekapcsoltam az utolsó lámpát is. A táj elsötétült. Leültem a feleségem mellé és jól betakaróztam egy kockás pokróccal. Tekintetemet az ég felé fordítottam, ahogyan Ágnes is tette. Nem tudom, hogy a végtelen lehet-e gyönyörű, de számomra mindig is delejező volt.  Az univerzum hatalmas, és ha elég sokáig nézem, egy idő után már nem attól félek, hogy rettentő súlyával rám szakad, hanem inkább attól, hogy én magad esek bele. Az egyiptomi eredetmondák egyike is így kezdődik, a mélységesen mély, véget nem érő káosz sötét vizeivel. Ré-Atum volt az első isten, a napisten, aki kiemelkedett a vizekből. Ő teremtette a Levegő (Su) és a Nedvesség (Tefnut) istenségeit. Az ők gyerekeik lettek az Ég (Nut) és a Föld (Geb). Egyik alkalommal, amikor Su és Tefnut eltévedt a sötétségben, Ré-Atum nagyon aggódott értük és elküldte szemét, hogy meglelje őket. Amikor megtalálta az eltévedt istenségeket, annyira megörült, hogy könnyeket hullatott. Örömkönnyeiből lettek az emberek!

A kietlen tájat kémleltem és közeljövő izgalmas helyszínein ábrándoztam, amikor hirtelen megszólalt a telefonom. Már egészen közel jártunk Aswanhoz. De ki hívhat ezen a számon? Egy pillanatra zavarba jöttem, majd mikor megláttam Mohamed nevét a kijelzőn, a pillanatnyi zavart a rossz ómen vészjósló előszele fújta el. Gyorsan válaszoltam a hívásra. - Merre vagytok? A hajónak már egy órája el kellett volna indulnia Luxorba! Csak rátok várunk! - Nem is emlékszem, hogy mikor adtam át Peternek az üzenetet, a szívem a torkomban dobogott, majd egy leküzdhetetlen erő préselt az ülésnek, a sofőr a gázpedálba taposott...

  Varázslatos Egyiptom

                                       - - - 3. rész - - -

 

Lóhalálában vágtattunk át a belváros kora délutáni csúcsforgalmán. Próbáltunk versenyt futni az idővel, bal oldalunkon a Nílussal, a jobb oldalunkon pedig Aswan betondzsungelével. Úgy éreztem, soha nem érünk a hajóhoz, óráknak tűnt, pedig csak percek teltek el. Amikor végre megérkeztünk a kikötőbe, se perc alatt pattantunk ki az autóból, igyekeztünk, hogy minél hamarább felérjünk a fedélzetre. De bárcsak ilyen egyszerű lett volna a dolog. A város többsávos ütőere állta az utunkat. Amire azonban észbe kaptunk, Peter kiugrott az úttestre és a szó szoros értelmében leállította a forgalmat, közben intett nekünk, hogy igyekezzünk. Mire elértünk az út túloldalát, már ott is termett mellettünk. Nem tudtunk eléggé hálálkodni, majd gyorsan búcsút vettünk tőle és berohantunk a kikötőbe. Amikor a parton üldögélő legénység meglátott, azonnal felpattantak, és ahogy eltűntünk az úszó sziget gyomrában, nyomban felhúzták mögöttünk az átkelő hidat és pár perccel később már szeltükis a habokat a fáraók egykori országútján.

Kabinunkban két hattyúköltemény fogadott. Ahhoz képest, hogy minden alkalmazott férfi volt a hajón, ahogy ez az arab államokban megszokott, igazi meglepetésként ért a kreativitásuk. De ha már a hajóról írok, hadd kezdjem az elején. Ahogy már korábban említettem, egy öt csillagos, ötszintes, úszó sziget lett az otthonunk. Beszálláskor a hajó második szintjére jutottunk, itt volt a recepció és a szobák egy része. Az alsó (első) szinten az ebédlő és a szuveníres boltok, a harmadikon csak szobák (itt volt a mi szobánk is) a negyediken az eseménytermek, a bár és tartozott egy fedett terasz rész is hozzá (itt szolgálták fel az ötórai teát minden áldott nap), valamint az ötödik és egyben utolsó szint, amely teljesen nyitott volt, itt medence és napozóágyak foglaltak helyet. Minden légkondicionált szoba rendelkezett fürdőszobával és egy elképesztő kilátással a Nílusra. A hajó volt az egyetlen olyan hely Egyiptomban, ahol a Covid-19 biztonsági előírásait megkövetelték és be is tartották. A cruise fedélzetén kötelező volt a maszkviselés, minden beszállásnál a kézfertőtlenítés és a lázmérés, valamint az étkezések során semmihez sem érhettünk hozzá, mindenben kiszolgáltak.

A bőséges ebédet pihenés követte. Széthúztam a függönyöket, félre toltam a földig érő üvegajtókat, leültem a karosszékbe és csak hagytam, hogy a beáradó nílusi meleg szellő cirógassa a bőrömet. Természetesen belemerültem egy picit Agatha Christie krimijébe is. Érdemes tudni, hogy nemcsak ikonikus főhőse, Hercule Poirot, hanem maga Agatha Christie is nem egyszer hajózott a Níluson, második férje ugyanis ízig-vérig régész volt. Az ötórai teát már a negyedik szint teraszrészén szolgálták fel. Az árnyékot adó vásznak alatt, a tikkasztó hőség ellenére is, igazán kellemes volt elmerülni a Nílus élettől duzzadó folyóvölgyében. Nemsokára újra kikötünk, a következő úti cél Kom Ombo és annak híres templomkomplexuma.

Egyiptom legelterjedtebb ókori neve Kemet volt (fekete ország), melyet a Nílus áradásaival lerakott termékeny fekete földről kapta. Az általunk használatos mai elnevezése a latin eredetű ógörög Aegyptus szóból származik. A Nílus esetében is hasonló a helyzet, neve görög eredetű és a Neliosz (folyóvölgy) szóból származik. Ókori megnevezése Hápi, mely egyben a termékenység hermafrodita istensége is volt. Egyébként a Nílus a földkerekség leghosszabb folyója. Ezen a páratlan helyen, a Nílus mentén alakult ki az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, az Egyiptomi Birodalom, mely az Alsó és Felső Egyiptom egyesítésével jött létre és állt fenn nagyjából 4000 éven át. Az itt kialakult kultúra és a hátra hagyott felbecsülhetetlen műemlékek tárháza mind a mai napig ámulatba ejtik a világot. A mitikus időkben megszületett istenségek és az utolsó fáraó, Kleopátra haláláig tartó termékeny intervallum olyan páratlan kincseket hagyott az emberiségre, mint a hatalmas piramisokat, a papiruszkészítés technikáját, mely mostanáig megőrizte a hieroglifákba rejtett egyiptomi történelmet, a túlvilág és a reinkarnáció színes hitvilágát, a balzsamozás művészetét, a kalendáriumot és az év 365 napra való felosztását, melyet a Nílus áradásainak kiszámítására találtak ki, monumentális építkezések és megalomániás fáraók örökségét, síremlékek, templomok elképesztő formavilágát. Virágkorában a földkerekség legbefolyásosabb civilizációjaként tartották számon. Jelenleg pedig a világ legnagyobb kiterjedésű régészeti lelőhelye.

Kom Ombo egy Nílus parti kisváros. Partra szállásunk hírére felbolydult hangyabollyá változott a kikötő. Idegenvezetőnk elmesélte, hogy nagyon nagy itt a szegénység, melynek kétségbeesett kiáltásait saját bőrünkön is megtapasztalhattunk. Egy kicsit mintha Dante poklának megkínzott lelkeit láttam volna, ahogy kétségbeesetten kapaszkodnak a remény utolsó foszlányain. A város az itt található különleges templomkomplexumról híres. A lenyugvó Nap narancssárgás fényében pihenő szokatlan templomot a Ptolemaiosz dinasztia, azaz az utolsó dinasztia idején emelték. A templom tulajdonképpen azért egyedi, mert az egy templom kinézetét keltő oszlopos épület tulajdonképpen két templomot is takar, déli részét Sobek-nek, azaz a krokodilistenségnek, az északi részét pedig Hórusznak, az istenek királyának emelték. Különlegessége tehát abban rejlik, hogy eltér a megszokott koncepciótól, miszerint minden templomnak egy fő és két mellékistensége van. Kom Ombo templomában ez megduplázódott: így a templomnak két fő és négy mellékistensége van. Mivel Sobek a krokodilistenség volt, a templomban mindig kellett lennie egy élő krokodilnak, melyet halála után ugyanúgy mumifikáltak, mint az embereket. Az ókorban a Nílus teljes hosszán éltek krokodilok, ez mára megváltozott, jelenleg csak a gátak fölötti szakaszra korlátozódik élőviláguk. A templom érdekességei közé tartozik az itt fellelhető kalendárium, mely segítségével a Nílus áradásainak idejét számolták ki, a nilométer(Nílus mérő kút), melynek segítségével előre jelezhették a várható vízállást, a falak mentén fellelhető mumifikálási technikák részletei, valamint a templom közelében kialakított krokodil múzeum, ahol a leglátványosabb mumifikált krokodilokkal találkozhatunk.

A hajó fedélzetére való visszatérést a szó szoros értelmében szabotálta a Kom Ombo-i lakosság! Az idegenvezetőnk bizonyára számított erre a fordulatra, bennünket azonban nagyon váratlanul ért. Az egyiptomiak elsöprő többségének életére rányomja bélyegét a szegénység. Sokszor úgy éreztem, hogy olyan számottevő mértékben, hogy az ember önbecsülése és szégyenérzete is teljesen elhalványul. Ezek a szituációk igen mély nyomot hagytak a lelkemben és belső értékrendszeremben is. A fellépő jelenséget, mely egyébként egész egyiptomi körutunkat végig kísérte, a baksis és a szuvenír véget nem érő labirintusának neveztem el. Ez abban nyilvánul meg, hogy abszolút mindenért pénzt kértek el: abszurd szolgáltatásokra és minden olyan csecsebecsére, amiről úgy gondolják, hogy értékesíthető. Mindezt sokszor elképesztő agresszióval. Ez egy adott szinten túl, nemcsak hogy kínos és kellemetlen, de szó szerint érzelmi terrorban tartják az utazót. A velük történő interakciót csak úgy lehet elkerülni, ha levegőnek nézed, kvázi arra sem méltatod őket, hogy szóba állj velük, ami nem a legkifinomultabb megoldás, ne is beszélve degradáló jellegéről. Már a reptéren találkoztunk az egyiptomi baksis fogalmával. Útbaigazításért baksist kérnek. Legjobb fotóért baksist kérnek. Európában ezekért nem várunk el cserébe semmit. Ami a szuveníreket és egyéb tárgyakat illeti, képesek bármiből pénzt csinálni, a papír zsebkendőtől az alabástromból készült kézműves vázákig. Ezzel nem is lenne semmi gond egészen addig a pontig, amíg a normális adok-veszek viszony át nem csap abba a szörnyű helyzetbe, amikor gyerekekkel próbálnak lelki terrort gyakorolni a turistákra. Egy felnőttel szemben könnyebb ellenállást tanúsítani, gyerekekkel szemben sokkal nehezebb. Kom Ombo kikötőjében olyan szituáció alakult ki, amelyet számunkra elég nehéz volt kezelni. A helyi árusok olyan agresszívan próbálták eladni portékáikat, hogy valósággal nem lehetett megszabadulni tőlük. A gyerekek karkötőket nyomtak a kezünkbe, amit persze nem akartak visszavenni, ha nem kértük a terméket. A helyzetnek az lett a végkifejlete, hogy kordont emeltek a hajóig, csak így tudtunk zavartalanul feljutni a fedélzetre.

Ahogy a lenyugvó Nap bearanyozta a tájat, a kikötő sátrai alatt előkerültek az imaszőnyegek. A hajó legénysége kivonult a partra és Allahhoz imádkozott. Az egyiptomi lakosság körülbelül 90% iszlám hitű, nagyságrendben ezt követi a kopt, azaz a keresztény hitvilágúak közössége. Egyiptom népét mély vallásosság jellemzi, és annak rendje és módja szerint napi ötször fordulnak Mekka irányába, a Kába kő fele, hogy elmondják imáikat: hajnali imát (fadzsr), déli imát (dohor), délutáni imát (aszr), naplementei imát (magrib) és végül az esti imát (isa). Emellett minden muszlimnak (muzulmánnak) élete során legalább egyszer el kell zarándokolnia Mekkába, mely földi létének egyik legfontosabb mérföldkövét jelenti.

Az erejét vesztett fénynyalábok utolsó sugarait is lassan felfalta a homokdűnék kíméletlen farkaséhsége. A Nílus völgyére fátyolos sötétség telepedett. Eközben úszó szigetünk ablakai szentjánosbogarak módjára derültek fel. Az egyiptomiak nagyon szeretnek ünnepelni, szórakozni és ezt a jókedvet becsempészték az éjszakába is. A negyedik emeleten, a bár és az eseménytermek színterén hastánccal indult a műsor, majd ezt követte egy igen különleges dervis tánc. Hastánc ide vagy oda, a táncosnő bármikor fejet hajthatott a dervist táncoló férfi elképesztő tehetsége előtt. A dervis tánc elsősorban egy rituálé, egy transzszerű állapot, egy szimbólumokkal telített szertartás. Ezt a tradicionális táncot mindig férfi adja elő, melynek során megállás nélkül forog, bolygókhoz hasonlóan, saját tengelye körül. Egy fajta misztikus utazást jelképez Isten országa felé. A táncos hatalmas szoknyát visel, mely forgás közben még inkább emeli produkciója hatásfokát. A szoknya általában színekben gazdag és többrétű. Táncosunk sokáig forgott, majd a terem egy csapásra elsötétült és teljes ruházata színes fényárba borult. Már ez is elképesztő látvány volt, de amikor többrétű szoknyáját két részre választotta és a felső réteget a feje fölött forgatta tovább, egy színes, kivilágított körhinta bontakozott ki szemeink előtt. Teljesen megbabonázott…

Az ötödik nap délelőtti óráiban megérkeztünk Edfuba. A kikötőben fiákerek vártak ránk, ezekkel utaztunk egészen Hórusz templomáig. Hamisítatlan, testközeli élmény volt, oldalunkon egy hús-vér egyiptomival. Zötykölődve robogtunk a hepehupás úton, közben azon tűnődtem, hogy ennyire talán még sosem hatoltunk be hétköznapi világukba. Valósággal magába szippantott a város aurája. Egyik kezemmel a kocsi oldalát szorítottam, másikkal a kalapomat tartottak, hogy nehogy elvigye a szél. A kocsis a járókelőket szidta és közben jókora felleget hagytunk magunk mögött a felkavart út porában. Az Edfu-ban található Hórusz templom, a legjobb állapotban fennmaradt templom egész Egyiptomban. Építését a Ptolemaiosz dinasztia idejére datálják és méreteiből kifolyólag, Karnak templomkomplexuma után, a legjelentősebb templom. Pülónkapuja 36 méter magas, mely ellenszegülést nem tűrő monstrumként állja útját a betolakodóknak. A bejárat előtt két fekete gránitszobor őrködik évezredek óta, Hóruszt testesítik meg sólyom alakjában. Hórusz az ókori Egyiptom legfontosabb istene volt és a megújulást jelképezte. Apja Ozirisz, az alvilág ura, akit saját testvére, Széth ölt meg elorozva az áhított hatalmat. Ozirisz visszatér és felvértezi fiát, aki bosszút áll apja gyilkosán, elnyerve ezzel a világ fölötti teljes uralmat. A belső udvaron át, robosztus oszlopsorok vezetnek a meghitt szentélybe. A templom mellékistenségei Ízisz, az anyaistennő, Hórusz anyja és Hathor, a termékenység és a szépség istennője. Található egy fontos épületrész a templom területén, melyet születésháznak (mammiszi) neveznek, Hórusz újjászületését szimbolizálja, így nem véletlen, hogy a várandós és a gyerekáldásra várakozó nők legfontosabb szentélye lett.

Ebédidőre visszatértünk a hajóra. Falatozás közben arról beszélgettünk Ágnessel, hogy a délután folyamán végre elérjük az ókori Egyiptom fővárosát, Luxort. Leírhatatlan izgalommal töltött el bennünket, már csak a puszta gondolat is. Hamarosan bejárhatjuk Karnak templomainak oszlopsoros útvesztőit. És még mi vár ránk ezután: a Memnoszi kolosszusokon át belépünk a fáraók túlvilági birodalmába, meglátogatjuk a Királyok völgyét és díszes sírkamráikat, majd a Királynők völgyében feltérképezzük Hatshepsut halotti templomát!

A következő rész tartalmából:

Miközben a ránk váró izgalmak mámorában kanalaztam a levest, figyelmemet valami egészen furcsa dolog ragadta meg. Egy csónak közeledett a hajónkhoz és még véletlenül sem féltek attól, hogy mi lesz, ha esetleg összeütközünk. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog kisülni ebből. Ám amikor előkerültek a kenderkötelek és rutinosan hozzánk kapcsolódtak teljes fegyverzetükben, egy szempillantás alatt megvilágosodtam! – Ági! Azt hiszem, hogy nílusi kalózok támadták meg a hajónkat…