Fogaras, ahol a felhők születnek

          A Mennyország egy parányi darabkája minden bizonnyal itt található a földön. Erről akkor bizonyosodtam meg igazából, amikor irdatlan hegyek között, őrjítő mélységgel a lábaim alatt és mérhetetlen kiterjedésű kék éggel a fejem fölött volt szerencsém végig nézni a Transzfogaras szerpentines útján, miként a Bâlea-tó magasságába kapaszkodott.

          A Transzfogarast (DN7C), ezt a zord hegyekkel küzdő utat, 1970-ben kezdték el megépíteni és talán meglepő, de mindössze csak négy évig tartott. Úgy gondolom, a mostani munkálatok dinamikáját ismerve, egy ilyen út megépítését minden túlzás nélkül a lefektetett nyolcas, azaz a beláthatatlan időintervalum szférájába sorolhatnánk. De akkor egészen más szelek fújtak és nem számított nagy áldozatnak, ha páran oda vesznek a négy év alatt. A halottak száma 40 körülire tehető.

          Kilátó az út egyik éles kanyarjából! Innen szemlélem a tájat. Csodálatos a rálátás az alattunk mélyen elterülő felvonóházra, a Bâlea vizesésre, és persze arra az irdatlan völgyre, ahol az út kanyargózik fölfele. A felvonó piros kabinja, mint apró kis bogárka, alig látszik a rettentő nagy térben, ahogy szédítő magasságban a Bâlea-tóhoz emelkedik. Milyen óriási is minden és milyen múlandó is az emberi lét, csak apró pitypangvirágok vagyunk, melyeket tova fúj az éles fogarasi szél.

          A katonai szállításoknak megálmodott út 90 km-en át dacol a hegy megprobáltatásaival, egészen fel a Bâlea-tó 2042 méter magasságáig, majd az ezt követő 1 km hosszú alagút megtétele után, mely átszeli a Fogaras központi részét, útját a hegy túloldalán folytatja lefele Curtea de Argeș irányába, elképesztő tájakon át.

          A táj most felettébb nyugodt, de ez nem mindig van így, mint ahogy a hegyekben általában, gyorsan változik az idő. A Fogaras vidéke is ilyen, mindig érhet meglepetés. Ahogy ott álltam a kilátóban és a felvonó kabinját figyeltem, az jutott eszembe, hogy mennyire más is az élet itt télen. Télen nem állhatnék itt, ezen a helyen. A téli hónapokban és nemcsak, késő ősztől a tavasz végéig, autóval nem közelíthetjük meg ezt a magasságot. Több méter hó esik, az utakat nem tisztítják le, és lavinaveszély uralkodik az egész völgyben. Tél idején a felvonóháztól tovább nem vezet út felfele, csak a levegőn kereszül. Erről mesélni azonban már egy másik történet lenne.

          Amint visszapattantunk az autóba, hogy folytassuk utunkat a Bâlea-tóhoz, át futott az agyamon, hogy igazából miért is vagyunk itt, mire is válalkoztunk? Túrázni indultunk, mely nem merül ki abban, hogy meglátogatjuk a tavat. A kaland csak ott fog majd elkezdődni. Persze amire felértünk, már fordultunk is vissza. Parkolni nem sikerült, a jó idő mindenkit felcsalt a hegyoldalba, és csak a szerpentin egyik szűk kis útmenti parkolójában tudtuk meghúzni magunkat. Így hát már a legelején borult is a terv. Erre most mi mást mondhatnék. A hegyekben ilyen szédító gyorsaságban változnak a dolgok. És amit még jó megjegyezni, hogy sokkal hamarább kellett volna elindulnunk. Nem lehet elég idejében elindulni. Talán itt hibáztunk.

          Nem vagyok nagy túrázó és nem is voltam az soha, de egy-két alap dolgot úgy érzem, hogy mindörökre megtanultam. Először is azt, hogy egy kényelmes, ám strapabíró bakancs nélkül soha nem indulok útnak. Legyen nálam mindig valamilyen fejfedő, a hőség miatt. Továbbá, ami számomra nagy fontosságot nyert, a napkrém, mint igazi fenyver, aminek hiányából fakadó szenvedésekben volt már részem bőségesen.

          Eltérve az eredeti tervtől, hogy majd a tó partján parkolunk és onnan indulunk útnak, spontán akcióba kezdtünk, milyen leleményes is tud lenni az ember. Az helyett, hogy előbb a tóhoz gyalogoltunk volna fel, egyből a hegyoldalnak vágtunk neki, mely valamilyen szinten rövidítés volt, így időt spóroltunk vele, ugyanakkor ha más oldalról vizsgáljuk a dolgot, egy halom energiát bele öltünk a mászkálásba, amig oda értünk az eredeti kiindulóponthoz. De végülis ezért jöttünk, hogy túrázzunk, nem?

          Az út hosszú volt odáig. Ezért kellett a nap járásával tartani a lépést. És még nem is mondtam, hogy hová. Zerge-tó. Igazából oda igyekeztünk, ami még jó másfél-két óra járásra van a Bâlea-tó partjától, természetesen toronyirányba. A Zerge-tó ugyanis Románia legmagasabban fekvő tava, egészen pontosan 2230 m magassan várt ránk valahol az előttünk magasodó sziklás hegyoldalon túl. Nos ezért kellett tartani a lépést.

          A táj káprázatos. Ahogy emelkedtünk a hegyoldalban, egyre jobban kiszélesedett a világ, egyre nagyobb teret láttunk be és valósággal belezsibbadtunk a látványba. Akkor értékelődik fel az élet igazán, amikor tapasztaljuk, hogy milyen súlytalanok is vagyunk ebben a rettentő nagy világban. Lassan teljesen eltörpült az kanyargós út a völgy eszméletlen mélységében, a lábunk alatt ringatózó tó vize, a rengeteg színes emberke a part mentén és a sok autó, melyek hosszú sorban álltak az út szélén. S bár kegyetlenül sütött a nap, hűvös szellő fújt a hegyoldalban. Érezni lehet a levegő súlyát, mely az ember tüdejére nehezül, és amelytől estére bódítóan kellemesen elfáradunk. Ezt teszi az emberi szervezettel a tiszta, szennyeződésektől mentes levegő. Csak már réges-régen megfeledkeztünk róla.

          A hegygerincre felkapaszkodni, felemelő érzés volt. Végre megérkeztünk, innen már az út könnyebbik része következett, le kellett ereszkedjünk a Zerge-tóhoz. Egy pillanat erejéig visszatekintettem a völgyre. Hatalmas volt, ölében egy össze-vissza kanyargózó cérnaszállal. A tó vize is egészen összezsugorodott. Az ösvényen pedig libasorban kapaszkodtak fölfele a turisták, közben meg-meg pihenve. Néhányan valószínűleg a Buteanu (2507 m) csúcsra igyekeznek, mely innen már nincs messze, egyszer jártam már ott. Kivételesen szép hely. Sokan azonban sátorral felpakolva érkeztek, ők minden bizonnyal itt alszanak a Zerge-tónál.

          Hátat fordítva a megtett útnak, szemünk elé tárult a Zerge-tó völgye és egyben a béke és a csend szigete. Egyhén fújt a szél, a Buteanu felőli hegyoldalban még így nyári időszakban is havas volt a táj, a tükörsima tó partján két halász várta a nagy fogást, fejünk fölött tova úszott egy-két felhő, a tó túlpartján pedig sátortábor tarkította a rét egészégtől kicsattanó zöld tengerét. Ez már picivel másabb világ, mint a hegy másik oldalán, a Bâlea partján. Ide csak kevés százaléka jut fel annak az iszonyat embertömegnek, amely a jó időben ellepi az alsó tó világát.

          Itt minden egészen más, itt lehet érezni a természet simogatását. A tó partájához egészen közel, mi is letepedtünk. Falatoztunk, megpihentünk. Rododendronok nyíltak a közelben. Ebben a milliőben, megtisztul az ember lelke. 

          Nem sokkal a kis sziesztánk után már a tó túlpartján jártunk, egészen közel a sátortáborhoz. Megkerültük a tavat, hogy majd a másik oldalon leereszkedhessünk. Igazból nem is tudom eldönteni hogy melyik oldal szebb? A Bâlea felőli oldal, mely Szeben megyére néz, vagy a Zerge-tó világa, mely már Argeș megyéhez tartozik. Talán nem is lehet ezt eldönteni.

          A Zerge-tó mellett található még egy kisebb tó, melyet igazából a nagyobb tó vize táplál, majd innen ered a Zerge patak, melynek folyásán több kisebb-nagyobb vizesés is található. Ezek mentén ereszkedtünk, nyakatekert ösvényen, turista jelzésen, egészen a szerpentines útig, melyen szó szerint állt a bedugult forgalom. Minden esetre, nem lettem volna a helyükben.

          Sokan azt gondolják, hogy megmászni egy hegyet sokkal nehezebb, mint onnan leereszkedni. Sajnos ezt meg kell hogy cáfoljam. Ereszkedni legalább olyan nehéz, mint hegyetmászni. Az ereszkedés nagyon megviseli a láb minden hajlatát, leginkább a térdeket. Ezért van az, hogy mire a turista leér a hegyről, már inkább fölfele mászna. Ezzel természetesen mi is így voltunk, de ennek ellenére azért nem ugrottunk újra neki!

          A bedugult forgalom járműveiből sokan kiszálltak és a Zerge vizesést fényképezték. Véleményem szerint elég sovány vígasz, ha azt vesszük figyelembe, hogy akár órákon keresztül kell még itt állniuk. A vizesés nagyon szép, ám a türelemjáték ennél sokkal nagyobb úr. A kígyózó sor mellett mostmár mi is asztfalton gyalogoltunk, lassan a körút végéhez értünk. És amire elértük az alagút bejáratát, mely átsegített a hegy túloldalán elterülő Szeben megyébe, kezdtük érezni minden porcikánkban a megtett lépések súlyát.

          Még egy állomás azonban várt ránk miután kiértünk az alagút másik oldalán, és ez nem más mint a szuveníres és minden finomságokat áruló boltok hosszú sora. Itt aztán van minden ami szem és szájnak ingere. Jobbnál-jobb sajtok, disznóságok és természetesen édességek, a nugát számtalan formája, valamint a Bulz, mely kemencében sült sajtos puliszka, és ezek az ínyencségek mind csak arra várnak, hogy valaki beléjük harapjon. Ekkora út után megérdemel az ember egy kis finomságot.

          Nemsokára magunk mögött hagytuk a boltok zsúfolt világát és autó fele sétáltunk. Kezemben egy hűtőmágnest szorongattam, alapkövetelmény, még akkor is ha a hűtőnk lassan már nem hűt annyira, mint amennyire magnetizál. Végig néztem még utoljára a Transzfogaras kanyargó útján és hihetetlen módon minden alkalommal azt tapasztalom, hogy ugyanúgy elbűvöl, mint legelső alkalommal amikor itt jártam. Talán azért mert az időtlenséget látom benne, vagy talán éppen azért, mert mindig más arcát mutatja. Egy dolog azonban biztos: a természet nyújtja a leglátványosabb előadást szerte az egész világon!

-o-o-o-o-o-O-o-o-o-o-o-

          Következő bejegyzésemben Alsórákosra látogatunk, ahol felfedezzük a hely vulkanikus környékét, a kráter színpompás világát, a Smaragd bányató elképesztő auráját, valamint a bazaltoszlopok égbenyúló várfalát. Tarts velem a következő alkalommal is! Addig is, a legjobbakat!