BODRUM, a Török Riviéra gyöngyszeme

 

B  O  D  R  U  M

a Török Riviéra gyöngyszeme

 

            Hogy miért Bodrum? Talán én magam sem tudom. De Bodrum nem csak egy desztináció, hanem az utazás maga. Reggel volt, korán érkeztünk, és amíg a szobánkra vártunk a hotel lobbyjában, fehér fotelek puha szigetein keresztül, kávéfőző simogató illatában csalogatott el a kíváncsiság az ablakokig. Hatalmas ablakszemek vártak, melyek üvegtáblái harmonika módjára nyíltak szét, nyitott terasszá varázsolva az egész helyiséget. A Török Riviéra melege magához szorított, majd hogy nem összetört. Szemünk golyóbisán az Égei-tenger vakító kéksége tükröződött. A karnyújtásnyira lévő öböl a kikötő hangjaiban tobzódott. Vitorlások sokasága ringatózott az alig hullámzó, kristálytiszta víztükörben. A part mentén, datolyapálmák árnyékában, hófehér arcú házacskák hunyorogtak kék szemekkel az ég felé. Kissé jobbra a büszke bodrumi vár őrködött az alatta elterülő város békéje fölött. A távolban, homályba vesző szigetek és hegyvonulatok elmosódó körvonalai töltötték ki a végtelent. A legközelebbin, csonka szélmalmok időtlen lustaságban pihentek. Mindenki keresi a saját “bodrum-történetét”. Én úgy érzem, hogy a miénkre rátaláltam. Ha szemeimnek hitelt adhatok és elhihetem, hogy nem csak a képzelet furcsa játéka űz belőlem bolondos gúnyt, a mi történetünk valahol itt kezdődött el, valahol itt, ebben a festői környezetben.

            A Milas-Bodrum nemzetközi repülőtéren szálltunk le. Így érkeztünk meg szeptember derekán Törökországba. És pusztán a megérzéseinkre hagyatkozva, a Diamond of Bodrumban szálltunk meg, egy olyan ötcsillagos, ultra all inclusive szállodában, melynek értékelése enyhén szólva is a béka feneke alatt volt. Ezúttal nem a mi kényelmünk, hanem valami sokkal fontosabb motivált: ezt az utazást kislányunk igényeire terveztük meg. Európai mércével mérve, a hotel egy erős négyes volt, tökéletes kilátással, alig egy kőhajításnyira város szívétől. Ami pedig nekünk mindennél többet jelentett, hogy pénzben mérhetetlen kedvességgel halmozott el a személyzet. A kertre néző foglalásunkat, egy kis baksis (ajándék) fejében, félig-meddig tengerre néző szobává varázsoltuk át. Törökország tényleg a lehetőségek földje. Bűntudat nélkül írnék negatívumokat, de nem tudok, és egy életre megtanultam, hogy negatív véleményekben vakul hinni felettébb botor dolog.

            A történelemmel csordultig átitatott város igazi kincsesbánya volt számunkra. A bazárban barangolva, szinte hallani lehetett, ahogy a hófehér házak, a romos épületek, a török attitűd, a fekete tea, a müezzinek hangja és persze az ókor szelleme mind hozzánk beszél. Nehéz szavakba önteni mindezt, hisz ez az érzés annyira összetett és megmagyarázhatatlan, hogy megérteni csak saját tapasztalataink által tudjuk igazán. Ettől a világtól mindössze karnyújtásnyira emelkedett, sok más épület között, lankás hegyoldalban a szállodánk. Mindennek közelsége, a legfontosabb szempont volt számunkra. A hotelünk előtt elhaladó macskaköves út, a part menti sétálóutca deltájába torkollott. Kávézók és éttermek, reggeli fogásra váró macskák és légkondival hűtött boltok csempéjén lustálkodó, elhízott kutyák világa ez. Mindig nyújtott valami meglepetést, hol egy elbűvölő, sarki kávézót a bőrönd árus és egy jogosan megkérdőjelezendő márkás órákat árusító bolt között, hol egy eldugott mesevilágot, egy teázót, mely csak a kutató szemek előtt tárja fel rejtett portékáit a masszív kőfalak mögött. Több jelentést hordozó labirintus ez, keskeny kis sikátorokkal, lélekmelengető háztartásokkal és számos, kékbe öltözött, ikonikus kapualjjal.

 

            A programjainkat úgy alakítottuk, hogy Zselyke kényelmének is megfeleljenek. Így ötvözve a kellemeset a hasznossal, meglátogattuk a bodrumi várat és az itt található, Víz Alatti Archeológiai Múzeumot, a halikarnasszoszi mauzóleumot, Anatólia egyik legrégibb amfiteátrumát és a Myndos-kaput is (az utóbbit már egyedül).

 

            A városban sétálva azt hihetnénk, hogy görög földön járunk. Bodrumnak egy sajátságos jellemzője, hogy arculata, néhány mecset kivételével, teljesen elüt a törökök építkezési stílusától. Ez nem véletlen. Ha a történelemnek hinni lehet, miután elesett Trója, a görög harcosoknak megnyíltak Anatólia kapui, így teret hódíthattak az elbűvölő térségben. Bodrum ókori neve Halikarnasszosz volt. A Szent Péter névre hallgató bodrumi vár, egy időszámításunk előtti erőd romjaira épült, melyről maga Hérodótosz is említést tesz, aki egyébként a városban született az i.e.5. században. Szent János keresztes lovagrendje a 15. század elején épített várat, felhasználva az akkor már romokban heverő mauzóleum falainak alkotóelemeit.  Így tud egy ókori csoda, bámulatos módon egy másikban tovább élni. A jelenkori vár a világ egyik legnagyobb Víz Alatti Régészeti Múzeumának ad otthont, feltárva előttünk az Égei-tenger mélyéről felhozott bizánci hajómaradványokat, a rajtuk lévő rakományt, több szász amforát, üvegedényeket és arany ékszert. Mind emellett, a bodrumi várból eszméletlen a kilátás.

            Egy másik alkalommal Anatólia egyik legnagyobb amfiteátrumát, a Halikarnasszoszi Amfiteátrumot látogattuk meg. Minden bizonnyal, innen tárul elénk a legszebb városi panoráma. Az i.e. 4 századból származó görög színházat 1960-ban restaurálták, és azóta szerves részét képezi a közéletnek, kulturális programok, színházi darabok és koncertek állandó színterévé vált. Innen nem messze található, kicsit visszább, az látszólag összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kapaszkodó házak között, a Halikarnasszoszi Mauzóleum. Ez a mestermű közel 1500 évig őrködött a város felett, töretlen hírnevének végül földrengések sorozata vetett véget, és a jelen kor már csak a maradványait őrzi. Fénykorában, a maga 45 méteres magasságával, az épület igazi építészeti remekműnek számított, oszlopokkal és szobrokkal díszítve, tetején egy lépcsős piramissal, melynek éke egy ókori díszkocsi (quadriga) volt, Mauszólosz és Artemiszia nagyszerű szobrával. A sírhely Mauszólosz királynak épült és az ókori világ hét csodájának egyikét képviselte!

 

            A Myndos-kaput egyedül kutattam fel és szó szerint felért egy kincskereséssel. Feltettem a szalmakalapomat és ezt az énidőt fotózásra használtam fel. Mindig szeretek kicsit elkalandozni, mondhatni eltévedni a városokban, felfedezni azok rejtett kincseit, bekukkantani egy-egy háztartásba, megfigyelni az itt élő embereket, viselkedésüket, hétköznapjaikat, kicsit felvenni az itteni élet izét és zamatát. Többnyire jól tájékozódom, így nem tartottam attól, hogy eltévedek. Kellett volna. Mert a Myndos-kaput megtalálni, térkép nélkül, a déli napsütésben, elég problematikusnak ígérkezett. De megérte mindenképp, mert találtam egy igazi régiségboltot. A szívem szakadt meg érte, de nem mertem bemenni. Féltem attól, hogy valami nagyon megtetszik, megveszem, és aztán nem fogom tudni hazahozni. Úgy tudom, hogy Törökországból régiséget nem lehet kihozni, ha a reptéren észreveszik, és minden bizonnyal észre fogják, azonnal elkobozzák. Mindezek dacára, élmény volt eltévedni és a jó hír az, hogy végül a Myndos-kapu is megkerült. A kapu, tulajdonképpen egy 7 km hosszú védelmi falnak volt a része, melyet az i.e. 4-dik században építetett Mauszólosz és jelentős szerepet játszott a Nagy Sándor elleni védelemben. Bár nem sok marad meg belőle, oly hatalmas és masszív romok ezek, hogy elképzelni is nehéz lenne, milyen lehetett a maga korában. Minden esetre, felkapaszkodva a romok tetejére, bámulatos kilátás nyílik a városra.

 

            A napjaink egyébként nagyon lazán teltek. Mivel a Bodrum félsziget világviszonylatban is ismert és a Mediterrán régió egyik legpompásabb üdülőhelyének tartják, mi is áldoztunk a kényelem oltárán. Bár a tengerpart apróköves és keskeny, a tengervíz kellemes hőmérséklete és a felszínen tartó sós víz, a környezet és a karnyújtásnyira himbálózó csónakok és vitorlások felettébb kárpótoltak mindezért. Nem vagyunk tipikus tengerparti nyaralók, nem szeretünk és nem is tudunk órákon át a napon ülni. Egyrészt mert hófehér bőrünk van és a napozásból istentelen égés lenne, másrészt pedig inkább a gyors, hűsítő fürdőzést preferáljuk és szeretjük a megmaradt időt a kultúra megismerésére, múzeumok látogatására és egyéb kalandozásokra, meg szuvenír vásárlásra fordítani. Harmadszor pedig, Zselykével sem tudtunk volna órák hosszat a parton ücsörögni. Ha pedig valami másra vágytunk, a hotel területén időztünk a napágyakon, vaskos könyvek társaságában, néha-néha megmártóztunk a medencében, és ha nagyon tűzött a nap, jobbnál-jobb koktélokkal enyhítettük szomjunkat.

 

            Már nagyon rég pihentem ennyit egyhuzamban, általában a nap huszonnégy órájában úton vagyunk, mindig felkutatunk valami újat. Ez most másképp alakult, de sosem bánnám, mert bevallom derekasan, hogy egy kicsit lazítani, nekem is nagyon jól esett. És hogy talán melyik része volt a legszebb a napnak? Határozottan a vacsora. No persze nem a finom étkek, a hideg bor és az ínycsiklandozó sütemények miatt. Nem ám! Hanem a narancsszínű naplemente miatt, mely lángtengerbe borította a horizontot. Ennek az égi drámának lehettünk tanúi minden egyes vacsoránál a szálloda teraszán. És hogy is mondják a bölcsek és nagyok? Valahogy így: az élet a leglátványosabb show az egész világon…