Torockó, ahol a Nap is kétszer kel

          Sötét ég. Hűvös szél. Szakadó eső! Trascău Trail Run félmaraton! Erre ébredtünk szombat reggel a Piroska panzióban. A verseny résztvevői pontosan a panzió kapuja előtt szaladtak el, és onnan vágtak neki a Székelykőnek. Ilyen időben nemhogy az elsőt, de még a második napfelkeltét sem láthatták. Nem lettem volna a helyükben. Mi is azért érkeztünk Torockóra, hogy meghódítsuk a Székelykő csúcsát. Szerencsére nem szaladva és nem ezen a reggelen. Hanem egy nappal korábban.

          Egy nappal ezelőtt, átutazva fél Erdélyt: Segesvár, Medgyes, Balázsfalva, Tövis, ahol élesen jobbra tértünk, Nagyenyed és Torockószentgyörgy; nem kevesebb mint 4 óra kocsikázás után, döglesztő melegben és elzsibbadt végtagokkal, végre megérkeztünk Torockóra. Ragyogó napsütés és pálinkás köszöntés fogadott a Piroska panzióban.

          Utolsó percen foglaltunk szállást, hazafele a Duna-deltából, miközben a Vrancea-hegységen vágtunk át a Keleti-Kárpátokban, akadozó térerőben, két nappal a félmaraton előtt. Mákunk volt, azt hiszem!

          A fárasztó út útán, lepakoltuk cuccainkat és megpihentünk két pohárka wellcome drink erelyéig, mellyel a házigazda kedveskedett jó szokása szerint. Nem utasíthattuk vissza. Máskülönben is, kellett az erősítő a hegymászásra. Így indultunk útnak, toronyirányba!

          Nagyon vicces volt, mert úgy érkeztünk a kétnapfelkeltés Torockóra, hogy nem tudtuk, hogy a település melyik szegletében lesz a panzió. Én szerettem volna, ha minél közelebb esik a Székelykőhöz. És láss csodát, a falu peremén volt a ház, pontosan a rettentő hegy alatt! Éppen csak megkerültük a ház kertjét és máris ott találtuk magunkat: bakkancsban, fejfedőben, az előttünk magasodó Székelykővel, hátunkban az eltörpülő falucskával, a perzselő nap égisze alatt.

          Az előttünk elterülő monstrum rettentő gépezet volt és olyan gyorsan emelkedett, hogy félő volt, menten nekimegyünk. Azt az érzést keltette bennem, mintha egy szőnyeget csavarnának szembe velem és lassan engem is magába szippant. És ha mégsem, hullámvasút hurkában fordul vissza velünk a világ. Nem véletlen tartják az ország egyik legérdekesebb hegyének a torockói Székelykőt.

          Fehér alapon kék kereszt. Jelzés a hegy csúcsáig, melyre már a falu központjában, a sarki kocsmánál, rácsatlakozhatnak a turisták, egy jó sör után. Ezt a jelzést követtük mi is, felfele a cunami égbecsapó zöldes-szürkés hullámain. A félmaraton útvonala ekkor már ki volt jelölve. Piros-fehér szallagokkal játszadozott a szél. 23.5 kilóméter. Fel a Székelykőre, végig a gerincen, le Torockószentgyörgyre és másik odalon tovább, fel az Ordaskőre. A terepfutás napján azon gondolkodtam, hogy vajon melyik rosszabb: égető napsütésben, vagy esőben agyon fagyva megtenni ezt a távot?

          Miután átvágtunk a sziklás hegyoldalt megelőző lankás mezőségen, melyet néha egy-egy kisebb fa tarkított, lábunk alatt a talaj egyre meredekebb lett. Elérve a Nagy Árok sziklaszorosát, már jóval nehezebben haladtunk és izzadtunk is rendesen. Nyilván nem a legjobb döntés volt tűző napsütésben elindulni. Ez a rész már annyira meredek volt, hogy nem találtam szégyennek, ha fiatal korom ellenére meg kell pihenjek.

          Tartottunk néhány pihenőt, mire elértük a hegy nyergét. Itt már dús fű borított mindent és csodás látvány tárult szemünk elé. Ahogy letekintettünk a Nagy Árok útján, nyomon követve az ösvényt, ahol felküzdöttük magunkot, Torockó volt látható, parányi mivoltában. Távol volt és mégis karnyújtásnyira, annyira közelinek látszott. Egy kis falucska, melyet éppen most fal fel a rettentő hegy szája.

          A nyeregből jobbra indultunk fel a Székelykő csúcsára, innen már csak egy kisebb kaptató volt hátra. Nem látszott előttünk semmi más, csak a kék ég. Aztán néhány lépés és szemünk elé tárult a hatalmas mélység, alattunk egy gyönyörű völgy, keblén hordozva Torockót hófehér templomtornyával. Fantasztikus látvány volt, felettébb magávalragadó. Eljött a jólmegérdemelt pihenés ideje, egy lebilincselő helyen, a legszélesebb mozivászonnal, mely felért bármilyen 3D-s filmpremierrel!

          Fehér alapon függőleges piros csík. Visszatérve a nyeregbe egy másik jelzést hívtunk segítségünkre. Miközben átsétáltunk a nyereg ösvényén, a lélegzetelállító tájban gyönyörködtünk, a Nagy Árok szédítő mélységén, a kék égre meredő sziklaormokban. Aztán magunk mögött hagytuk a tájat és elnyelt az erdő mindent eltakaró rengetege. A hegy lábát megkerülve, vadregényes erdei szerpentinen értünk vissza a faluba.

          Ahogy sétáltunk a panzió fele, még mindig a Székelykőt figyeltük, nem lehetett megunni. A nap már leáldozott, átvette helyét az alkonyat. Korgó gyomrunk pedig egyre inkább a Szarvas Vendéglő irányába csalt. Amire oda értünk, besötétedett és az este nyugtató csendje borult Torockó világára. A Szarvasban világ volt, szerencsére még zárás előtt befutottunk. Az egytál éltel neve gulyás leves volt, farkaséhséggel jól megfűszerezve!