Duna-delta, vadregényes mellékutakon

           Alig tudtam fejemre húzni a csukját. Szó szerint vágtattunk a szilaj hullámokon. A hátsófelem pattogott a szivacsozott deszkaűlésen és közben megállás nélkül arcomba csapott a megtört hullámok vízpermete. Az idegenvezetőnk és egyben pilótánk nevetve nyomta a pedált. Nem törődött ő semmivel, elvégre azt ígérte nekünk, hogy nem szokványos kirándulással lep majd meg minket. Fején sapka volt, szemét napszemüveg védte. Nyakig esőkabátban dacolt a süvítő széllel. Vele együtt hatan utaztunk a motorcsónakban, összenéztünk és mindenkiből kitőrt a nevetés, közben erősen kapaszkodtunk, valahol a Razim-tó háborgó vizein...

Duna-delta

                       vadregényes mellékutakon

          Alig múlt nyolc óra, azon az ominózus reggelen, amikor befutott a telefonomba egy várt, de mégis váratlanul ért üzenet: Tízkor indulunk! Öltözzenek melegen!

          Nem mondom, kellett egy-két másodperc, mire oszladozni kezdett a köd körülöttem. Foglaltunk ugyanis egy deltás kirándulást. Nem mondták biztosra, hogy lesz is belőle valami, de megígérték, hogy mindeképp értesítenek. Hát szóltak is, két órával indulás előtt! Úgyhogy nagy hirtelen összekaptuk magunkat és rohantunk reggelizni. Tízkor már kezdődött a névsorolvasás!

          Az idegenvezetőnk, lelkesen üdvözölt, majd gyorsan beterelt a motorcsónakjába, kiosztotta a mentőmellényeket, és pár perc múlva már magunk mögött is hagytuk Gura Portiței-t. Amig kiértünk a Golovița nyílt vizére, bemutatkozott. Megtudtuk, hogy bukaresti lakós és pilóta a végzettsége. Nyaranta pedig a hobbijának él, a deltában szervez opcionális kirándulásokat, nem szokványos kitérőkkel. Egy talpraesett, egészséges humorral megáldott, középkorú férfi volt és ahogy később kiderült, tényleg él-hal a deltáért.

          Amikor kiértünk a Golovița-tó nyílt vizeire, megállította a motorcsónakot és  bejelentette, hogy a kirándulás ezennel kezdetét veszi. Éppen a semmi közepén voltunk, és minden túlzás nélkül is erősen hullámzott a tó vize. Egyébbként a csónak másnap lerobbant. Szerencsére még haza értünk vele.

          Elmesélte, hogy nem mindennapi kirándulásokat szervez, és utazásunk merőben el fog térni azoktól az átlagos deltalátogatásoktól, amelyeket a hozzá hasonló idegenvezetők kínálnak fel. Elsőre kissé marketing fogás íze volt a dolognak, aztán idővel kezdtem elhinni mindent amit mondott...

          Két tó hullámzó vizén állomásoztunk. Egy különleges hely volt ez. Egészen pontosan a Golovița és a Razim-tó határmezsgyéjén, ahol réges-régen egy földsáv választotta el egymástól a két vízfelületet. A földsáv a tévesen elnevezett Bisericuța szigetet, valamint a másik oldalon a 29 m magas Capul Doloșman-t kötötte össze. Ha a legendának hinni lehet, a Capul Doloșman tetején állt az ország legrégibb vára, az Argamum vár, melynek romjai a mai napig is fellelhetőek a sziklaszírten. A tévesen elnevezett Bisericuța-n pedig egy védelmi bástya állt kápolna helyett. Ezt a két pontot kötötte össze egy kereskedelmi út, ami idővel a heves hullámzás áldozatául esett és azóta is a tó medrének részét képezi.

          Bár sütött a nap, az ide-oda cikázó szél miatt erősen háborgott a Razim-tó vize. Pedig még hosszú út várt ránk. A Dranov csatorna bejáratáig még nem kevesebb, mint 18 km-t kellett mégtennünk.

          A tenger menti tavak egyébbként a Fekete-tenger lagunáját képezik, így ennek következtében a Capul Doloșman-t az ország legmagasabb tengerparti pontjának tekintik. A hely érdekességéhez az is hozzá járul, hogy amig a tenger egyértelműen sós, a laguna tavai, legalábbis ami a felső tavakat illeti, édesvizűek. Ez teszi a környéket igazán jellegzetessé és változatossá.

          Látva ezt a hatalmas víztömeget, ahogy ott ringatóztunk védtelenül, nehéz volt elhinni, hogy ennek a hatalmas lagunakomplexnek legmélyebb pontja sem haladja meg a három métert. Hogy még fokozza a helyzetet, az idegenvezetőnk azt is elmesélte, hogy hajózás szempontjából az egyik legveszélyesebb tó a világon. Egyrészt azért, mert nagyon sekély és könnyen zátonyra lehet futni, másrészt a hullmok miatt. Itt szinte mindig hullámzik a víz, és a hullámok iránya nem megeggyező, hanem legtöbbször ellentétes. A szél nagyon erős, a hullámzás pedig teljesen kiszámíthatatlan. Szavaival élve, úgy lebegünk itt, mint tojás a fővő vízben. Ez a jelenség egyébbként a Fekete-tenger esetében is fenn áll. A Fekete-tenger ugyanis nem a sötét színéről, hanem a hajózási nehézségekről kapta a nevét. Bizonyos hajótípusok, mint például a catamaran, nem is használhatók biztonságos körülmények között, mert a tenger áramlatainak iránya és a szél iránya sokszor ellentétes, és könnyen felboríthatja a hajókat.

          Ahogy suhantunk a tó vizén, a látohatáron egyre jobban kirajzolódott a delta legdélibb határvonala. A dús növényzet igazi várfalat emelt, elrejtve a világ elől különleges királyságát. Azonban ahogy közelebb értünk ehhez a magasba nyúló erődhöz, a lápvidék szét tárta kapuit és megnyilt szemeink előtt a Dranov csatorna kitaposott sugárútja. Európa második legnagyobb deltatorkolata állt előttönk. Amint beléptünk a Duna-delta kapuján, azonnal megváltozott a táj. A csatorna egyre jobban összeszűkült és jobbra meg balra újabb csatornák jelentek meg. Eltértünk balra. Majd eltértünk jobbra. És lassan kezdtem elveszíteni a fonalat. Ahogy a vezetőnk mondaná, rosszabb, mint egy labirintus.

          Utazni a csatornákban egyébbként rettentően izgalmas volt. Nagyon különleges hely, igazi kalandfilmbe illő vadvizeken haladtunk át. Némiképp hátborzongató is, hisz mindenhol csak víz van egy talpalattnyi száraz nélkül, és a dús növényzeten át, nem sokáig lát el az ember. A szűkebb kanálisokban, ahol az oldalról belógó növények megsimogatják a válladat, némán bámulnak rád az öreg mohás fák, kormoránok röppennek fel kiszáradt fák ágairól és földöntúli kuruttyolásban törnek ki a békák, valóban ijesztő. De amint kiértünk a csatorna menti kisebb tóra, mert hogy ezekből rengeteg van, újra változott a deltáról alkotott perspektivám. Hófehér tavirózsák úszkáltak csendesen. Mivel tiszta volt az ég és csodásan sütött a nap, a csalóka simma víztükör azt a látszatott keltette, mintha az ég boltozatán lebegnének ezek a tüneményes, felettébb szűzies virágkelyhek. Egészségtől kicsattanó leveleik kényelmesen ringatóztak a tó vizén. A víz kristálytiszta volt, látni lehetett a delta alját, óriás kagylók pihentek medrének fenekén, iszapnyoszolyán.

          A vezetőnk csakhamar meg is állította a motort, elő kapott egy jókora botot és kihalászott pár csodaszép kagylót. Életemben nem tartottam ekkora példányt a tenyeremben. Igazi szuvenír volt ez a számomra. Amig gyönyörködtünk szerzeményünkben, az idegenvezető már be is vitt egy újabb kanálisba. Aztán át egy másikba, majd egy újabba. Csak kapkodtuk ide-oda a fejünket.

          Ez még turista zóna volt. Több csónakkal is találkoztunk útközben. Aztán tett egy éles kanyart és bevitt az igazán sűrűbe. Annyira keskeny volt a csatorna, hogy le kellett hajtsuk a fejünket, hogy ne érjen el a két oldalról belógó nád és egyébb növényzet. Ez már így is elég izgalmas volt, de amikor közölte velünk, hogy egy olyan sekély szakasz következik, ahol még húsz centiméter vastagságú vízszőnyeg sem lesz a motorcsónak feneke és a delta medre között, elsőre nem hittem el. De szerintem egyikünk sem. Viszont amikor nagyobb sebességre kapcsolt, mivel csak így tud ezen a bizonyos részen átlendülni, kezdett tudatom kapujában a felismerés dörömbölni, hogy mégis csak igazat mondott. Ugyanakkor már nem volt idő gondolkodni és igazán felesleges is lett volna, kapaszkodni viszont annál érdemesebb. Egyik kezemmel görcsösen fogózkodtam a csónak korlátjába, másikkal pedig próbáltam védeni a szemem a vészesen sokasodó nádkatonák puszkacsövétől. Aztán egy újabb éles kanyar balra és a szinaptikus résben az andrenalin felszabadulásom az egekbe szökött. A delta medre valóban olyan közel volt a motorcsónak aljához, hogy rendesen érződött, ahogy siklottunk a felszínén.

          Nagy volt a megkönnyebbülés amikor végre biztonságosabb vizekre eveztünk. Nem mindennapi túrát ígért, hát meg is kaptuk rendesen! Ezekre a szakaszokra, csak nagyon kevés idegenvezető merészkedik, mondta, és nem is lát abban semi érdekeset, hogy a biztonságos, tágas csatornákon sétáltasson bennünket. Ha oda visz, nem látunk semmit. Itt viszont megtapasztalhattuk a delta igazi arcát. Nem kevesebb, mint négy órát töltöttünk ebben a vadregényes környezetben.

          Miközben mesélt, kiértünk a Dranov-tóra. Egy darabka mennyország köszöntött mennünket. Ez az érintetlen táj, ez az időtlenség, a gondtalan könnyedség, ahogy csak létezett térben és időben, varázslatos volt a legfelsőbb szinteken. Hattyúk, kanalas gémek, hófehér kócsagok, vadkacsák ringatóztak a víz felszínén. A levegőben tappintható volt a csend és a nyugalom.

          A pelikánokat sajnos már lekéstük. Ők a delta igazi gyöngyszemei. Ám augusztus végével elhagyják fészkelőhelyüket, hogy Egyiptomba repülhessenek átvészelni a itteni hideg telet. Már csak a hátrahagyottakat lehet itt-ott felfedezni, amelyek nem állták ki a pelikánok nászát, a repülés próbáját és magányosan kell majd a fagyhalállal szembenézniük. A természet olykor végtelenül gyönyörű, máskor meg kíméletlenül könyörtelen.

          Ahogy tovább haladtunk az egyik csatornán, a vezetőnk arról beszélt, hogy mennyire törékeny tud lenne a delta ökoszisztémája, hogy mennyire befolyásolják az emberi tevékenységek, főleg mikor istent próbálunk játszani a természet évmilliós rendszerével. Mennyire könnyen elindulhat egy olyan láncreakció, mely teljesen felfordíthatja ezt a páratlan birodalmat. A domináns fajok utat törnek maguknak, a gyengék pedig lassan kikopnak az idő folyamán. Elmesélte, hogy nem olyan rég, a kormoránok kilövését megtiltották a delta területén. Azt hitték, hogy jót tesznek vele, védik a kormorán populációkat, de a következménye sokkal drámaibb lett. A kormoránok nagyon elszaporodtak, elképesztő egyedszámban vannak jelen és naponta megeszik testsúlyuk teljes tömegét. Ez iszonyatos csapás a halállományra és a halászokra is. Mivel húsuk ehetetlen, így égen-földön nincs ellenségük. Mindezek mellett annyira savas az ürülékük, hogy a faágak teljesen elszáradnak tőle és idővel maga a fa is kipusztul. Nagyon kártékony egy élőlény. Ezért nem szabad beleavatkozni a természet törvényeibe, mert ha megbomlik az egyensúly, beláthatatlan következményekkel járhat.

          A nád dzsungelében hirtelen emberi kéz munkája bukkant elő. Csónakok és kikötő. Majd egy nagyobb épület ablakai kandikáltak ki a fűzfák közül. Delta Paradis. Egy panzió volt. Elképesztő környezetben. Újra azt éreztem, hogy egy kalandfilmbe léptünk, ahol bármelyik percben történhet valami ezen a mindentől elzárt, felettébb elhagyatott helyen. Mint amikor az az érzése van az embernek, hogy nem is olyan távolról, valahol a nád sötét rejtekéből ádáz tekintetek leselkednek.

          De még mielőtt bekúsztak volna a rémmesék tudatalattinkba, egy rövid pihenés után újra csónakba szálltunk, hogy visszatérjünk a Razim-tó vizére. Búcsúzóul egy kis attrakciónak is szemtanúi lehettünk a panzió kikötőjében. Aztán pilótánk nagyobb sebességre kapcsolt, majd egy szempillantás alatt vesztünk bele a nádtenger útvesztő labirintusába...