Girlyscope+ (Lányos apák klubja)

 

L á n yos apák klu b j a :

1. Találkozások

                    Általában, amikor haza érek a gyógyszertárból, Zselyke tejet szürcsöl és zenét hallgat a nappaliban. Szofi alszik, hegyen-völgyön túl jár meseországban. Ilyenkor, Ágnessel kihasználjuk a csendes percek édes örömeit és gyorsan neki látunk ebédelni. Mici, a házi tigris, már a körülőkén vár, tiszteletteljesen két melső lábára támaszkodva, és örömmel nyugtázza, hogy előkerült mindkét szolgája. Amire az asztalra kerül a leves, Szofi el kezd síni. Ágnes kihozza, hátha gyorsan tudunk még enni. De arra már Zselyke is a konyhában terem és követeli, hogy őt is vegyük fel. Miközben próbálom elmagyarázni Zselykének, hogy kistestvére még pici és nagyon sír, azért vesszük ölbe, arra Szofi még jobban el kezd sírni, Zselyke megtorlást nem tűrő hangon felém nyújtja két kezét és egyre hangosabban követeli a jussát, a gáztűzhelyen el kezd sípolni a tejfőző, a nappaliban Benson Boone üvölt a hegytetőről, Mici pedig kitágult pupillákkal, fejvesztve menekül a konyhából, az öngyilkosság feloldozó gondolatával. Így indul nyugodt délutánunk és a tökéletes ebédek csimborasszója.

                    Az év első fele, igen csak tartalmasra sikeredett. Éppen hogy csak  elkezdődött a május, elképesztő elánnal vetettük bele magunkat az idei vakációs szezonba. Mostmár négyesben, fullba rakott csomagtartóval. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de másfél hónapig tartott utazásunk, aztán ahogy végre haza keveredtünk, belevetettük magunkat egy nagyszabású lakásfelújításba. Amire a renoválás véget ért, beköszöntött a szeptember és megszületett második kislányunk is, Szófia. Azt mondják, hogy a második gyermeknél már sokkal lazább a szülő, hiszen már tudja, mi a dolog csíziója. Nálam ez egészen másképp alakult, én sokkal többet izgultam és aggódtam Szofi magzatléte alatt, mint eddig elé bármikor Zselykével kapcsolatosan.

                    Ahogy pedig beköszöntött az ősz, eljött az ideje egy újabb utazásnak. Szeptember 2-án, hétfő reggel, nagy pocakkal és tele bőrönddel indultunk el a kórházba. Bár aznap a szülészeten nagy volt a készenléti állapot, hisz nem kevesebb, mint hat szülés volt programon, szerencsére a sorban másodikként estünk túl a császármetszés folyamatán, megmenekülve egy egész napos várakozástól. Na annak az apukának mondják, hogy hétfőn még a fű sem nő, amelyik reggeltől várta, hogy a gyermeke megszülessék és a felesége délben még sorra sem került. Ez a szülés egyébként nekem is tartogatott meglepetéseket: betekintést nyerhettem a színfalak mögé és már a születés első pillanataiban láthattam Szofit. Erről azonban itt ennyit, ezeket az édes pillanatokat szeretném inkább magamnak megtartani.

                    Amikor aznap délután beléptem az ajtón, és Zselykével kettesben maradtunk az elkövetkező három napra, kezdett tudatosulni bennem, hogy családunk egy újabb taggal bővült, egy újabb dimenzióba léptünk és gyermekszám szempontjából elkezdődött az életünk második etápja. Erre a három napra úgy tekintettem, mint egy felkészítő edzőtáborra, vagy akár a főpróbára a premier előtt, amely alatt Zselyke majd tudattalanul berodál és felkészít a közeljövő viszontagságaira. Annak ellenére, hogy tartottam ettől a pár naptól, nem mondtam senkinek. Az eredménye pedig az lett, hogy egy sokkal szorosabb és bensőségesebb kapcsolat alakult ki kettőnk között. Hogy segített-e a felkészülésben? Nem igazán. Mert arra, amit az elkövetkező hetek hoztak és tartogattak számunkra, nem igazán lehetett tudatosan felkészülni.

                  Csütörtökön délben, azaz három nappal Szofi születése után, végre haza hoztam kis családom hiányzó láncszemeit. Zselykének, a nyár folyamán végig meséltünk a pocaklakóról, a kistestvérről, aki hamarosan megszületik és akit nagyon kell majd mindannyian szeressünk. Az átmeneti három napban, főleg mivel Ágnes sem volt itthon, sokszor magyaráztam neki, hogy anyuci a kórházban van, mert megszületett Szofi és hamarosan mindketten haza jönnek. Hogy pontosan ő mennyit is értett meg ebből az egészből, azt nehéz lenne kitalálni, de az első reakciója felettébb pozitív volt és nagyon bíztató. A nagy találkozás mindenki számára tartogatott meglepetéseket. Most így egy hónap távlatából is tisztán emlékszem arra, hogy amikor haza értünk, Zselyke aludt és sírva ébred. Az a fajta sírva ébredés volt, amikor az egész világra haragszik az ember. Tudtam, hogy egy valamivel biztosan meg tudom vígasztalni, így elárultam neki, hogy haza jött anyuci és Szofi. Egyből felderült az arca, elálltak a könnyei, hihetetlen izgalom lett urrá rajta, kezébe nyomtam egy kis ajándékszatyrot, amibe előzőleg valami apróságot vásároltam, direkt erre a célra, hogy majd ő személyesen adja át Szofinak és hagytam hogy megtalálja és felfedezze a legnagyobb csodát a világon. Nagyon örült neki, egyből oda ült hozzá, simogatta, megpuszilta. A spontán kialakult szerelem véget nem érősdi volt. Hogy Miciről is ejtsünk pár szót ebben a rózsaszín puszifelhőben, számára nem volt ennyire szívmelengető a történet. Szerintem az fogalmazódott meg benne a leghamarabb, hogy harmadosztályúvá zuhant a fontossági sorrendben, így az elkövetkező napokat alvással töltötte, hogy elkerülje a konfliktusokat, evésidőben pedig még többet nyávogott, hogy éreztesse velünk, még ő is itt van, és hogy egy királynak továbbra is szüksége van a szolgáira.

                    Szófia, egy kis teltarcú, hatalmas szemeivel ránk tekintő, hajasbabaként robbant be mindennapjaikba. Mivel nagyobb súllyal született, mint Zselyke, hamar megkapták a kilépőt a kórházból. S bár egy kicsit még sárga volt a bőre, az elkövetkező egy hétben teljesen kitisztult. Csak most látszott igazából a különbség, hogy Zselyke milyen nagy lett és hogy Szofi mellette milyen pirinyó! Alig mertek megfogni és kezemben tartani, attól féltem, hogy menten összeroppantom. Inkább csak hosszan elnézegettem és ha szerencsém volt, viszonzásul egy kis mosolygással is megajándékozott.

                    Az elkövetkező két hét mindenkinek az alkalmazkodásról szólt, az életünkbe becsöppent szép új világhoz. Egy kicsivel nehezebb lett, egy kicsivel bonyolultabb. Gondolom most ezt persze utólag, az első napokban egészen más volt a véleményem róla. De szép lassan akkomodálódtunk az új körülményekhez, mint a szélsőséges hőingadozáshoz, a sivatagi utazó. Zselyke végtelen szeretete Szofi iránt át-át csapott szeszélyes féltékenységbe és ezek a fázisok olyan gyorsan váltogatták egymást, hogy felkészülni rá nem igazán lehetett. Egyik percben puszilgatta és labdázni akart vele, a másik percben már hozzá ütött vagy rá dobta az egyik babáját. Igazi drámakirálynő vált belőle. A rá fordított kevesebb figyelmet pedig folyamatos ölbevevéssel próbálta pótolni, amelynek legnagyobb részét én szenvedtem el, hiszen az utóbbi időkben apafüggő lett.

                    Szofi születése előtt rendszeres beszédtéma volt itthon, hogy ki hogyan fog aludni az ősz eljövetelével. Végül a különalvás mellett döntöttünk, ez Zselykénél is bevállt. Így amig Szofi és Ágnes beköltöztek a gyerekszobába, addig Zselyke megkapta magának az egész nappalit. Én maradtam a hálóban, édes kettesben a macskával. Mindenki nyugodtan alhatott, senki nem zavart senkit. A két gyermeket pedig megoszottuk egymás között Ágnessel: ő Szofival foglalkozott éjszakánként, én pedig Zselykével. Ez így zajlott elméletben, de az első napok hihetetlenül fárasztóak voltak. Egyrészt mert Szofi éjszakái felcserélődtek a nappalokkal, másrészt mert Zselyke is nyugtalanabb volt az új ágyikóban. Aztán megszoktuk, mint minden egyebet, mára már rutinos problémamegoldókká fejlödtünk az éjszakai vizitekkel szemben. Ami pedig igazán meglepő, és erre pár napja döbbentem csak rá, hogy paradox módon többet alszom, mint mielőtt Szofi megszületett. Hogy hogyan lehet ez? Hamarább lefekszem, mert nem tudom, hogy mit hoz az éjjel. Így kvázi többet pihenek, mint amikor éjjelekbe nyúlóan olvastam a regényeket. És ez nem jelenti azt, hogy most nincs időm az olvasásra, egyszerűen csak átprogramoztam más időszakokra, amikor a lányok nincsenek itthon, vagy éppen alszanak. Zselyke nappali hiperaktivitását, amiben mi felnőttek nagyon gyorsan elfáradunk, még nehéz kezelni, de lassan erre is találunk megoldást, az idő lassan mindent kialakít.

                    Tény, hogy két gyermekkel sokkal nehezebb minden, én mégsem panaszkodom. Mert a gyermekvállalás szerintem nem erről szól. Így elítélem azokat a szülőket, akik frusztrációjukat abban élik ki, hogy másokat ijesztegetnek. Vannak tipikus szülők, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy elmesélhessék, hogy milyen nehéz két gyermekkel az élet. És akkor még elvárjuk, hogy a fiatalok felváltsák családalapítással a nyugodt életüket. Én sem azt mondom, hogy könnyű, mert nem az, akár hogy is matekozunk, de ne felejtsük el, hogy a gyermekeket mi szülők vállaltuk és már születésük előtt is tisztában voltunk azzal, hogy nem lesz egy sétagalopp. A jó hír pedig az, hogy a rossz emlékek előbb vagy utóbb elvesztik fényüket és megfakulnak, idővel pedig örömmel nosztalgiázunk rajtuk, mert megszépülnek eszenciájukban.

                    Az elmúlt pár hét minden szempontból a találkozásokról szólt. Részben a szó szoros értelmében vett fizikai találkozásokról és egymásratalálásról, másrészt a lelki folyamatokról, az új élményekkel való találkozásról vagy éppen a nem várt kihívásokkal való ismerkedésről. Ezek a találkozások pedig a mai napig sem értek véget, állandóan találkozunk félúton, legtöbbször egymással, de nagyon sok esetben önmagunk ördögével is. És hogy mit hoznak majd az elkövetkező hónapok? Ezt nehéz lenne megjósolni. De egy dolog teljesen biztos, a babanapló nemsokára újra jelentkezik. És hogy hogyan? Hát természetesen apaszemmel!